Nagy tehetségem van emberek kényszeres bámulásában, nem tudok betelni egy-egy érdekes arccal, jelenséggel, egyéniséggel, legyen az nő vagy férfi. Kiváncsi vagyok, meg akarom vizsgálni, megismerni, beszélgetni vele, megérteni, ha lehetne, megérinteni, benyomni az arcát, megfogni a ruháját, megállítani, körbejárni, lefotózni aggyal.
Odalenn vagyok a teremben, hogy miért azt ne kérdezd, mert a rosszulét határán édesjóóanyámokat böffentek titokban a másfél órával azelőtt nyomorkuponból megebédelt mekikajától. Inkább csak tévelygek, mint edzek, nem tudom, hogy gondoltam ezt komolyan. Ha már csak inkább üldögélek, akkor nézelődöm, és hamar be is fogom az engem érdeklő egyedet. Haverral van (értsd: plusz bátorságadag), az is ugyanolyan, de ez a srác érdekesebb. Szép, férfiszemmel is. Félhosszú, szőke haj, szobor arc, durcás száj, durcás tekintet, ettől olyan gyerek az egész, meg hát nyilván fiatalabb is mint én. Tudja, hogy szerencsés, ezért növesztette meg a haját is, látni rajta. Így kicsit olyan Jared Letos a Trójából, vagy a Nagy Sándorból. Harmincmásodpercenként kényszeresen elsimítja egyik füle mellett a tincseket. Be van sózva mindegyik, kurva hangosak, járkálnak föl-alá, tele van velük a terem, pedig lenne miért csendben lenni, vannak tőlük jóval profibb arcok odalenn. Nem érzik, teljesen vakon vannak saját maguktól, az én radarjaim azért fogják, hogy a fél banda kidobná őket a faszba szívük szerint, de szombat van, rögtön négy, lassan menni kell, hát leszarja mindenki, májerkodjanak a kis köcsögök. Azok meg tolják, megy valami rájzefem zene, kicsit beleszeletelnek a levegőbe, dumálnak, a szükségesnél harsányabban nevetnek, lassan, de szélesen, kötött mozdulatokkal gesztikulálnak, a terem másik végében is érezni a hajógyárdiszkók és az erőltetett tesztoszteron szagát. Igazából levenni sem tudom róluk a szemem, teljesen leköt, hogy lehetnek ekkora parasztok, hogy zéró darab szociális ingert vesznek fel. Valami ismerős überelésén megy témázás, de ugyanígy beszélhetnének valami buliról, vagy valami kiscsaj megszúrásáról, lényeg, hogy hallja mindenki. Ezek azok a csávók, akik tényleg nem érzik, nem szagolják ki, hogy baj van, aztán egyszercsak agybalövi őket valami igazi rosszarc.
Én kitartóan próbálkozom a fekvenyomással, de az emberek lassan szedelőzködnek. Ahogy ürül a tér, úgy veszik egyre inkább át a területet: trikó lekerül, mászkálás felerősödik, alibi egykezes gyakorlatok a tükörrel szemben, egyértelműen élvezéshatáron vannak a saját látványuktól, már konkrétan kiabálnak és kb. itt lesz kurvára elegem belőlük.
Csak egy maflással kezdeném, egy olyan igazi megalázó csattanós legyintéssel csak, hogy lássam, ahogy meglepődik, ahogy nem tud válaszolni, mert lefagy, és ahogy ez még jobban megalázza. Aztán elkezdeném ütni, lassan, módszeresen kiélvezve minden pillanatot, ütném amíg él, na jó, amíg befosik és sírni kezd és megigéri, hogy soha, de soha többet nem lesz ilyen nagyarcú gyík és visszamegy az iskolába és jó ember lesz belőle.
Szerintem Anakin túl sok mekikaját tolt, attól lett ő olyan génmanipuláltfejű gonosz, meg berekedt és megfázott a sok hideg kólától.
Böff, megmondtam a frankót.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
