Vagy heten, de inkább még többen állunk sorban a Tesco Express pénztársikátorában, a térelválasztó plexi mellett, egészen az újságosstand végéig. Valaki fizet, valakik beállnak a sorba hátul, végtelenített a szalag.

Tesco. Nemrég nyílt a Kolosyn,  jelezvén, hogy magával mit kezdeni hosszú ideje nem tudó központ mintha lassan mégis magára találna. Vagy őt találták meg újra az emberek.

Tesco. Örültem neki én is, mert ez ilyen McDonald's-os, globalizációs öröm- és biztonságforrás, hogy mindig tudod, hogy mit kapsz és nagyjából mire számíthatsz. Tesco. Olcsóbb élelmiszer, zöldség, konzerv, pia,  hús, vajkrém, mosószer, minden hülyeség, minden egy  helyen, és tényleg: kiszámíthatóság, a biztonságérzetet adó, megszokott ritmus. Mindez úgy kell nekünk, mint egy falat kenyér, és mi ott is állunk idomítottan, zsibbadtan, elégedetten, nem gondolkozva, mert nincsenek választásaink. A döntéseinket elénk hozták, ide a Kolossyra is, jó ez így, munkából hazafele menet ki akarna mást,ennél többet? Sorbanállunk.

Ez bennem valahol ugyanaz a tánc, mint ami bármi másra is újra és újra előjön, ugyanazon a pályán fut végig a mocorgás, hogy nézz már körül, nézz fel, ismerd fel, hogy mi van! Nem akarok itt lenni, nem akarok részese lenni, kívül akarok lenni, magamat akarom, és egyszer csak eljön az a pont, amikor lehetsz bárhol, de nem érdekel. Fogod magad és kilépsz. Kiálltam a sorból, visszatettem mindent, és kikéredzkedtem az sorbanálló emberek mellett sasszézva. Nincs az az isten, hogy én ezt végigálljam, hogy itt vegyem meg a felvágottat, nem kell a Tesco, lázadó vagyok.

Bementem a Matchba, ami onnan harminc méterre haldoklik hónapok óta. Gondolom a kegyelemdöfést az erősebbik, agresszívabb lánc adja  meg hamarosan.

Konkrétan elmúlásszaga van az áruháznak. Senkit nem látni a sárga neonfény alatt, a polcok tele mindennel, én vagyok az egyedüli vásárló. Bizarr, szürreális pillanat. Hátramegyek a csemegepulthoz, és végre valaki regisztrálja, hogy ott vagyok: hátulról előjön egy jobban öltözött fiatal férfi, nem az a tipikus kötényes, fehérköpenyes pultos valaki. Biztos az üzletvezető, a többieket már elbocsátották, leléptek,  ki tudja? Kiszolgál, én meg közben elképzelni nem tudom, hogy ki fogja megvenni ezt a rengeteg hengeres húst.

Előremegyek a pénztárhoz, és úrrá lesz rajtam a gondolat, hogy rohadjak meg, ez olyan lesz mint mamáméknál a faluban, hogy mindenhol ugyanaz az ipse fog kiszolgálni, és idióta módon, kisebb módosításokkal újra és újra eljátsszuk az eladó-vevő féle szerepjátékot. És igazam lett: a csávó amint biztos lesz abban, hogy mást nem fogok venni, leveszi a köpenyt, és már siet is előre.

- Nem szabadulsz tőlem! - vigyorog egyet, nekem meg nem jut eszembe semmi frappáns, az meg túl direkt lenne, ha megkérdezném, hogy mikor zártok be. És ennél a pontnál tulajdonképpen  be is ismertem magamnak, hogy a Matchnak szurkolok a pár méternyire lévő zsúfolt és túl sikeres Tesco ellenében.

Mert, soha nem voltam győzelemre kódolva. Nem tudtam cselezni, kapura törni, védő vagy kapus voltam mindig, válságmenedzselő, védekezve hatékony, hárítva agresszív.

Kivédeni, hárítani, túlélni. Én ilyenkor élek igazán, amikor felém tart a labda, szorít a határidő, sarokba szorítva, hátat a falnak vetve, az utolsó vonalon állva. Amikor van miért küzdeni... de többet szerezni, előnyhöz jutni, teret nyerni? - nem. Én másképpen, mástól mámorosodom.

Amikor a már kifacsart grapefruitot csavarod, összenyomod egészen, akkor sűrűsödik be a húsa, csak akkor látszik, hogy van még benne valami, amikor a végéhez érsz. Elbújt a rostok közé, látszatra már nem adhat semmit, de ha nagyon-nagyon szorítod, kiderül, hogy van még benne élet. 

Én mindig a veszteseknek drukkoltam, nekem csak piros, fehér és kékszínű csapatok játszottak a tévében, azért szorítottam, hogy 2-1-ről egyenlítsenek azok, akik  vesztésre állnak.

Hazafele ballagva aztán idővel rájövök, hogy bazdmeg, ez csak két külföldi áruház, én meg csak húsz deka sajtos tavaszit vettem, nem világvégét.

Ez vagyok én.