Édesdrágák ezek a piroslabdás trénerek, csak azt nem értem, hogy miért nem a felsővezetőkkel kezdik, vagy miért nem nekik tartják végre egyszer, mert én tulajdonképpen már harmadszorra kaptam vezetői tréninget arról, hogy nyitott kérdéseket tegyek fel a MINDENKÉPPEN megtartandó célkitűző és utánkövető találkozón, de személy szerint én még alig másfelet kaptam a multinál eltöltött túl sok év alatt a hat vagy kilenc főnökömtől az örökös időhiányos priorizáció és túlélési harc közepette. Fucking dzsungelharc, baszod.
És mi lenne ha, mondjuk, párhuzamos világegyetemek leírása helyett a valósággal foglalkoznánk, mi lenne ha legalább annyira jó főnök lenne (az egyik) pszichológus(!!!) végzettségű főnök, hogy NEM jönne be a tréning végére és legalább félig őszintén fejezhetnénk be, ahelyett, hogy ÉN IS JÓL ÉREZTEM MAGAM ITT AZ ELTÖLTÖTT KÉT NAP SORÁN, én meg az új kedvenc sorozatom, a Lie to me miatt csak azokat a kurva trombitásizmokat és szemelkapásokat nézem és nem bírom abbahagyni.
Aztán persze én meg dobolok az ujjaimmal, egy nappal előtte pedig belesülök abba a kérdésbe, hogy mik az erősségeim, bahh. Ennél jobbnak kell lennem.
Nem baj, legalább a Bayern nyert tegnap, hacsak nem rúgott hatvankilenc gólt a Lyon húsz perc alatt (ugye nem, nekem el kellett kapcsolni a dr.Csontra), és ez azt jelenti, hogy ügyfelünk ma remek hangulatban lesz a délutáni callon és húsz perc elmegy arra, hogy egymást fogják szívatni a kollégámmal, hogy hogy is volt az a Lyon induló a múltkor?
@Mazsola: ha élsz és olvasol és nem sértődsz meg a fogalmazáson: kurva gyorsan írjál valamit, mert Angliában, április 9-én úgy befejezni és offline-ba lépni, hogy "Befordultam", aztán ennyi, az nem akkora poén. Legalább annyit, hogy csók mindenkinek, neked most egy időre ennyi volt, mert. Még annyit se kell, hogy mert. Csak, hogy most nem megy, de azért élsz. Mármint tudom, hogy én írtam, hogy a blog legyen érted és ne fordítva, de erről az angolos lelépésről szó sem volt.
Az előbb hosszában végignyaltam egy újhagymát, hogy jobban tapadjon rá a vegeta.
Szeretném azonban megjegyezni, hogy én csak a körülmények áldozata vagyok: egyedül vagyok a hétvégén, haza kellett szöknöm kajálni a munkából, volt is itthon tepertős libazsír meg friss kenyér. Más, mondjuk, semmi.
Az az újhagyma meg ott feküdt egyedül a friss, zöld szárával és fehéredő fejével, a tökéletes partner ehhez az ebédhez, muszáj volt betolnom, úgy, ahogy van. Megnyaltam, megízesítettem, ráharaptam és befaltam az egészet.
Most már kicsit jobb.
minden jogod megvan ahhoz, hogy indokolatlanul optimista hangfekvésű és állítólag klasszikus diszkóslágereket hallgass, ha ahelyett, hogy odakint a vasárnapi 20 fokban őrültködnél, dolgozol. Ezt csak így lehet elviselni.
Ráadásul szokás szerint mindent az utolsó egy hétre hagytál. Ennyi vidám zene nincs is.
Mert nincs twitterem: De azért tényleg, az elhangolódott zongoralap fölé énekelő hatalmas fenekű, fekete női hangok határozottan képesek komolyabbat lendíteni egy alapból elbaszott napon.
Jazz felhívott tegnap azzal, hogy reméli, vagyok annyira hazafi (érted), hogy nézem a szlovén-magyar meccset. Azt mondta, hogy teljesen beszarás, dobog a szíve, alig bírja a feszültséget, tiszta idegen van mindenki, kurva nagy, harminc fok van a csarnokban, olvad a jég, ÉS MOST IS KAPTUNK EGY KURVA NAGY LÖVÉST!
Nahát pont ezért nem néztem.
A vészhelyzetet néztük otthon - volt vagy ezer éve -, és Green doki 45 percen keresztül szenvedett, izzadott egy szülés miatt. Nyomták, visszatolták, újra nyomták, császározták, műtötték... aztán meghalt mindenki a végére és én meg ott ültem kedd este a fotelban tiszta csatakosan, üvegesedő szemekkel, hogy ..BAZDMEG.
A tévé, a sorozat megevett, megcsócsált, majd amikor vége lett egyszerűen kiköpött magából. Teljesen le voltam sokkolva, és nem volt jó. Akkor jöttem rá, hogy én tudok túlságosan is Halak lenni, úgy átéreztem, úgy benne voltam, mintha konkrétan én lettem volna ott. Ez a baj a horrorfilmekkel is, na jó, igazából minden filmmel, én még néha a vígjátékokon is megugrom, oké. És ez a baj a meccsekkel is, ahol szurkolni kell: meghalok benne, nem kétszer, négyszázhússzor. Tudom, tudom, ez a lényeg, mindenki meghal kicsit benne, de én tényleg. Én nem csak kiadom magamból a feszkót, meg velük élek, együtt lélegzem velük, hanem akkor én ők vagyok.
Ezt egy ideig boncolgattam, aztán meghoztam a döntést: én többet nem akarok szurkolni, annyi kurva stressz van az életemben úgy is, nehogymár még ilyenekkel tornáztassam magam. Örülök, ha az olimpián egy 50 méteres gyors döntőt meg tudok nézni szívbaj nélkül, nem fogok itt vízilabdát meg hokimeccset nézni, szétpattintva a sörösüveg nyakát. Szurkolok távolról, csendben, gondolok rájuk, és majd elolvasom.
Szeplős a due Fratellinél szeretett benne ebbe a rém egyszerű, viszont kurva nagyzolóan hangzó, magyar nyelven nem létező tésztahalomba. A due Fratteli egyedül neki köszönheti, hogy kapott egy második esélyt tőlem, mert amikor először voltunk, abszolút nem nyűgözött le, de pár héttel ezelőtt, (amikor is addig rágták a fülemet otthon, míg meg nem látogattuk őket újra) olyan igazi olasz pizzát tettek le elém, hogy egyenesen meghatódtam a szépségtől. Vékony, ropogós, kemencében sült, kevés feltét, nagyon egyszerű, nagyon handmade. Olyan szép volt, hogy zenélt.
Szeplős pedig ugyanolyan boldogan nyammogta be másodszorra is a címben szereplő étket a spagettifüggőség monomániás fogságában, mint első alkalommal. Hihetetlen. Sőt, pár hétre rá újra erőt vett rajta az őrűlet, és egyszerűen ki KELLETT próbálni, hogy elkészíthető-e otthon is az amúgy tényleg marhára finom és egyszerű fogás.
Nem ez az, de majdnem. Az étteremben jár hozzá "tejszínes alap".
Hát majdnem.
Egy: a rucolának már nyersen, fogyasztás előtt olyan szaga van, mint a spárgának, amikor kifelé jön a piszoár fölött. Másnap már egyenesen menthetetlen.
Kettő: SOHA, de soha ne vegyél kényszerből - le sem merem írni - fekete erdei sonkát, ha nem találsz pármait. Márpedig, nemhogy 5 deka pármait nem fogsz találni, de egy grammot se este 8-9 körül - legalábbis Óbudán.
Nyilván megérné normálisan előkészülni egy ilyen kajára, de néha túl spontán és túl későn, túl sok meló után jön rá az inger a hétköznapi hobbiséfekre. Mindenesetre legközelebb, ha ilyen lesz, akkor a sajtos-tejfölös makaróni spagettinél fogunk maradni. Nem mintha nem lett volna finom, de messze nem ugyanaz volt.
