Jazz felhívott tegnap azzal, hogy reméli, vagyok annyira hazafi (érted), hogy nézem a szlovén-magyar meccset. Azt mondta, hogy teljesen beszarás, dobog a szíve, alig bírja a feszültséget, tiszta idegen van mindenki, kurva nagy, harminc fok van a csarnokban, olvad a jég, ÉS MOST IS KAPTUNK EGY KURVA NAGY LÖVÉST!

Nahát pont ezért nem néztem.

A vészhelyzetet néztük otthon - volt vagy ezer éve -, és Green doki 45 percen keresztül szenvedett, izzadott egy szülés miatt. Nyomták, visszatolták, újra nyomták, császározták, műtötték... aztán meghalt mindenki a végére és én meg ott ültem kedd este a fotelban tiszta csatakosan, üvegesedő szemekkel, hogy ..BAZDMEG.

A tévé, a sorozat megevett, megcsócsált, majd amikor vége lett egyszerűen kiköpött magából. Teljesen le voltam sokkolva, és nem volt jó. Akkor jöttem rá, hogy én tudok túlságosan is Halak lenni, úgy átéreztem, úgy benne voltam, mintha konkrétan én lettem volna ott. Ez a baj a horrorfilmekkel is, na jó, igazából minden filmmel, én még néha a vígjátékokon is megugrom, oké. És ez a baj a meccsekkel is, ahol szurkolni kell: meghalok benne, nem kétszer, négyszázhússzor. Tudom, tudom, ez a lényeg, mindenki meghal kicsit benne, de én tényleg. Én nem csak kiadom magamból a feszkót, meg velük élek, együtt lélegzem velük, hanem akkor én ők vagyok.

Ezt egy ideig boncolgattam, aztán meghoztam a döntést: én többet nem akarok szurkolni, annyi kurva stressz van az életemben úgy is, nehogymár még ilyenekkel tornáztassam magam. Örülök, ha az olimpián egy 50 méteres gyors döntőt meg tudok nézni szívbaj nélkül, nem fogok itt vízilabdát meg hokimeccset nézni, szétpattintva a sörösüveg nyakát. Szurkolok távolról, csendben, gondolok rájuk, és majd elolvasom.