harminc

nincs többet mit mondanom:

http://harminc.blog.hu/2010/05/12/depressziv

Most, hogy a Youtube-on Damien Rice 9 crimes-szának az utolsó taktusai mennek, rádöbbentem, hogy a linkben vázolt dolgokat én VALÓBAN megteszem, pedig néha már azt hiszem, hogy csak dumálok itt, fenn. De nem, én tényleg hülye vagyok.

Na most vegyük Zolit, mert ő az alap. Zoli egyik kedvenc szórakozása, hogy a naprendszerből is kiüldöz bizonyos tünetekkel és  kórképpel rendelkező embereket, egyedül azzal, hogy nem engedi a fel a blogjára őket. A kimoderálás felett bizonyára nehéz lehet napirendre térni. Pont olyan lehet, amikor egy lány azt mondja, hogy nem. De..NEM. Ne izélj, figyelj... NEEEM. Melyik része nem világos??!N-E-M.

A levegő benn szorul, pont úgy szívtájékon, középen, és a meghökkenés, a ledöbbenés, a leforrázottság, a középszerű intelligencia, és az annál jóval jelentékenyebb  ösztönös agresszivitás ötösfogata lehetetlenné teszi, hogy felfogja az ember a NEMet. Azon morfondírozik, hogy most vagy nagyon megveri ezt a lányt, vagy még bele is rúg, mint Brad Pitt Angelina Jolieba a Mr. és Mrs. Smithben.

Őket kimoderálták. "NEM". Ezen annyira felcukkolódnak, hogy azt el sem lehet képzelni. Időnként még cikket is írnak róla, hogy ők PONT oda nem kerültek be. Nehéz megérteni azt, ami felett nincs hatalma az embernek, pedig ő PONT arra vágyik, hogy PONT ott, benne, nála, részese legyen. Szívás.

Ezzel a moderálási mizériával én kezdetektől úgy jártam el, hogy beállítottam, hogy legyen, hátha rettenetesen csúnyát kommentelnék magamnak. Azóta eltelt egy kis idő, és ha szigorúan nézem, összesen két olyan, keretekbe és főoldalba foglalt szófosásom volt, amikor nagyon hálás voltam azért a pár pipáért ott, a beállítás menüben. Amúgy kurvára nem fenyeget az a veszély, hogy olyan, minőségileg értélkehetetlen leoltást, reklámot, spamet kapjak, amit kategorikusan kizárnék innen. Sőt, legcsúnyábban, a legnagyképűbben és a legreklámosabban én beszélek errefele.

A címpalról, meztelen-őszintén: A címlapon levés rettenetes. A címlap egy elég erős drog, akarja és fél tőle az ember. Én. Gondolom más nem fél. Én azért, mert mindig benne van a pakliban a lebukás nevű epic fail. De akarom, sokkal inkább akarom, mint félek tőle. Akarom, hogy olvassanak, azért jelöltem be, hogy legyenek itt reklámok, mert másképpen ez nem történhetne meg. Aztán a hullám után jött a csend, egy ideje nem kerültem ki, igaz, azt sem értem, hogy kerültem ki azelőtt. A lényeg, hogy az ember megszokja a csendet, és amikor magába néz, akkor kurvára örül, hogy ugyanazzal a lelkesedéssel tud írni magának és annak az 50-100 közötti napi látogatónak, aki erre jár, mint az időnkénti sokezres létszámú felszínkattintóknak.

Legutóbbi uborkaszezonos felfedezésemet konkrétan (ez a legcsúnyább szójárásom, erről le kellene szoknom, gyűlölöm) nem tudtam úgy megoldani, hogy egyenként engedjem be a kommenteket, hát fogtam és kikapcsoltam az egészet: lássuk be, a grillezés nem az a veszélyes vidék, ahol a trollok járnak. Ugyan a vallás szó egy embert minimum megzavart és még egy valakinek mindenképpen közölnie kellett, hogy ez a blog mekkora egy nagy szar, de ennyi bőven belefér. Az első alkalommal bizonyára belehaltam volna ebbe a két kommentbe is. Az ötödik - de ki számolja - címlapnál ez már csak kis chili a húslevesben.

Viszont és de. Ha úgy alakulna, én azon nyomban visszakapcsolnám, szívbaj nélkül. (Ja, igen, most tulajdonképpen arról írok, hogy ki akarnám kapcsolni a moderálást.) És én most csak annyit szeretnék kérdezni tőletek, hogy ez gusztustalan lenne, hogy én ki-be kapcsolgatom ezt a szart, ahogy kedvem és az index istenei jónak látják, vagy igen, és inkább hagyjam benn az előmoderálást, mert akkor legalább mindenki tudja merre-hány méter? Etikából nem vagyok jó, sulis bunyóknál is simán rúgtam kukira, ha úgy alakultak a dolgok, sőt, haverom excsaját is megkívántam már, tehát ez egy igazi kérdés, nem költői. Szerintetek?

A Tutu rum egy igen alattomos ital.  Egy mesterségesen létrehozott betegség. Csak a legsötétebb elméknek juthat eszükbe, hogy háromféle rumot, amiből az egyik minimum kettőt ér, merthogy spitz, összeöntsön, és ezt megpróbálja mindenféle édes lónyállal (Triple sec, papaya szirup, Grenadine, lime, narancslé) olyan álcázós köntösbe csomagolni, hogy az kábé olyan könnyen csússzon, mint a délutáni málnaszörp, napsütésben.

Jaj.

A Morrison's kettőt lehet utálni, lehet szeretni, de kikerülni roppant nehéz, főleg, ha fiatal, irodista munkaerő vagy és a Jászai öt kilométeres körzetén belül dolgozol. Mert akkor időről-időre úgy gondolod más, stresszes kollégáiddal egyetemben, hogy nincs is annál jobb, mint fél hatkor kicsit becsüccsenni a Morrison'sba természetesen némi könnyed bebaszcsizás céljából. Kilencre már otthon is vagy, kialszod, nem fáj.

Kivéve, ha nem érsz haza kilenckor, mert nagyjából akkor "indulsz" a tetthelyről. Vagy neadjisten még később. Az bizony azt jelenti, hogy masszívan végigittál  minimum három és fél órát a rettenetesen túlalkoholozott és alulárazott koktélokból.

Az nem is kérdéses, hogy ha Morrison urat(?) McDonaldnak hívnák, akkor már rég akkora gecinagy pereket akasztottak volna a nyakába, hogy kétszer meggondolná, hogy tényleg  szaros(?) 500 forintért tolja-e a koktélokat a budapesti jólkereső(?), szalonalkoholista jónépnek, és minden bizonnyal azt az etikailag nagyon is megkérdőjelezhető eljárást is felülvizsgálná, mely szerint meglehetősen nagyvonalú és laza hanyagsággal kezelik - természetesen az alkohol javára - a koktélok receptjeit.

Az itallap tele van ellenséggel, csapdákkal, pont úgy, ahogy maguk a koktélok is: kis tejszín, kis piros ez, kis kék az, kis sárga amaz, sok jég, XL méretű szívószál, napernyő, meg egyéb színes játékok a strandról. Ártatlannak néznek ki, pont úgy, ahogy Tutu rum is ott, legalul a bal sarokban. Meghúzódik a kis nyamvadék, nem feltűnősködik, tudja, hogy úgy is megtalálja az ember. Igazi parazita. Kivár. Ha pedig egyszer bekerül a szervezetbe, átveszi az irányítást: kigombolja az  ingeket, kiszedi a hajgumikat, hajcsatokat,  azt mondja, hogy jó ötlet a kolléganőddel, még utóbb bármelyik nővel, ha táncolásig fajul az este, bármelyik tizenikszéves éves lánnyal szemezni és szerelembe esni. Egy este alatt ez az ötletet akár többször is, több személlyel kapcsolatban is felveti. Rettenetes.

Gyrost etet veled az indiai étteremben, zölddé változtat még a combinón is, pedig az tényleg döcögés nélkül siklik, a kulcsot ledobja a földre, faltól falig csapkod a lépcsőházban, az ágyban még a szemhéjadat is megizzasztja, másnap elrontja a gyomrod, fejfájást okoz, és megfosat. Rosszabb, mint a rota vírus. A  Tutu Rum nevű kórra igazából nincs orvosság, meg kell várni, míg kiürül a szervezetből - a félliteres energiaital és a húsleves is csak tüneti kezelés.

Igazi, megfingatós, kis  geci, egzotikus betegség, na ez a Tutu Rum.

Mert a grillezés vallás. Ugyanúgy, mint a bor, meg a testépítés. Én, mint alapvetően szockom-érában nevelődött és nevelt gyerek, kurvára ateista lettem, és az is maradtam. Felsőbb vezetésre azonban, mint embernek - mint többször is magára hagyott embernek - szükségem lenne, hát ateizmusom, és alapvető hitetlenségem által táplált cinizmusom ellenére is megvan bennem (az évek előrehaladtával mind erősebb) vonzalom az általánosságban vett vallás iránt:

Egyre jobban érdekel a bor, szeretnék jól, lehetőleg izmosan kinézni és mert mindig is telepi kölyök voltam, egészen magas zabálási faktorral, mindig is irigykedve néztem kertekben kulturált ősembert alakító családfőket, gondtalan baráti társaságokat, akik olyan jó illatok keretében sütötték a húst, hogy kedvetlenül toltam félre otthon a rántott csirkecombot, és legfeljebb az NDK-s, nagyzolóan grillnek nevezett melegszendvicssütőben megpirult virslivel lehetett megvigasztalni.

Tűz, füst, HÚS. Az ember félállati énje szeret KINT, de legalább a természetet (=KINT) díszleteiben utánzó körülmények között ezekkel szarakodni. A faszén, vagy brikett baszik begyulladni, viszont ez előtt és gyulladás után is (jó, tudom csak izzik) kurvára füstöl. Meleg, de nem eléggé, mert a hús lassan sül, a sütő mellé tett sört nem találni, a többiek, de legalább egy valaki BIZTOS, hogy jobban tud mindent. Ez a grillezés. Alapvetően. Mert minimum létezik a szaki alfejezete, amikor benzinnel, kerozinnal, hőpisztollyal, ventilátorral, valamint puskaporral érik el a kívánt hőfokot és begyulladást (csakazértis).

Én ezt az egész szarakodást irigyeltem, mert a füstízű hús olyan kiváltság, státuszszimbólum, amihez minimum egy TELEK kell, ami nekünk kurvára nem volt soha sem (csak apám szőlője, de ott dolgozni kellett, nem magunkat jól érezni.) Még csak egy Wartburgunk sem, amivel ki tudtunk volna menni oda. Így, a grillezéssel, és egyáltalán ezzel a sajátos ízvilággal viszonylag későn ismerkedtem meg, sárguló vendégként, kamaszkoromban. Addig maradt a szalonnasütés, gitárral, a városközeli kiserdőben, ami jó, és kellően romantikus, de egyen a faszom pernyés zsírral lecsöpögtetett kenyeret, amikor lehet pácolt húst enni tányérból, hűtőből kivett sör mellé.

Szarakodni szerettem BENT is, hát még KINT milyen jó lett volna! Nem zavart volna sem a füst, sem a meleg, a nem talált sörre is lett volna megoldásom, nálam jobban meg csak max. az első két alkalomig tudta volna valaki. Sőt: 10 perc után úgyis megunja, visszamegy inni.

Akartam a grillezést.

Németországban megtanultam a kultúráját az ő kis fehér és egyéb kolbászkáikkal, szószaikkal, salátáikkal, és a hozzáevett olasz kenyereikkel.

Tavaly kaptam egy BENTI grillt Szeplőstől. Tefalt, azt írták rá, hogy plancha. Az jó. Én ugyan ultrakompakt grillt szerettem volna, amit tulajdonképpen összecsukhatós szendvicssütőként akartam volna alkalmazni - egy szintén ellesett eljárás ez: a legeslegfinomabb összenyomott melegszendvics a kontaktgrillben készül.

A planchát nem lehet összenyomni, az egy sima hosszúkás lap. BENTI, mert a KINTI grill sokba kerül, minimum 15-20 millió forint, és akkor még meglehetősen fapados változatról beszélünk.
Tehát BENTI. 220-ba bedug, maxra felteker, a lap alatti fémszál felforrósodik és ekkor az ember ráteszi...

A MIT?

A grillezés vallás. Ugyanúgy, mint a bor, meg a testépítés. Mindenkinek megvan a saját megoldása, amiben HISZ, és attól el nem tér. A kedvenc recept, titkos hozzátevő, bevált trükk. A grillsütés, a bor, a testépítés - hogy példáimnál maradjak - sok embert érdekel, és a nagy nevek, az igazán sikeresek úgy hirdetik azt, amiben hisznek, hogy azt bármely szekta megirigyelhetné.
Sikeres emberből azonban világ- és internetszerte viszonylag sok van, ez a legnagyobb baj az egészben. Gyúrásügyben a tetszőlegesen hozzáolvasott oldalak közül a harmadik már az előző kettő cáfolata, és a borítészek is olyan pengeszájjal, olyan megfellebbezhetetlen elutasítással írják le újra és újra a kedvenc boraimat, meg általában az egész árszekciót, ahonnan választani tudok, hogy sokszor azt sem merem mondani, hogy "de ez nekem ízlik!"

Tehát ott álltam a Sancho Planchám előtt, és úgy voltam vele, hogy akkor most olvassunk hozzá egy kicsit. És elkezdtem. Jöttek a T-bone steakek, zavarba ejtően többnevű marhaszínek, tarják és karajok, pácok, száraz pácok, marinádok, szószok, trükkök, napok és percek. Vettem csak kizárólag hibásan kiejthető nevű worcestershire szószt, barbecue szószt, mert kondenzált füstből a KFC-élmények óta sosem elég (minden más volt otthon). Vettem HÚST, pácoltam napokig, sütöttem percekig, majd vettem drágább húst. A tapasztalatok lassan gyűltek, rájöttem, hogy a karajt meg tarját elég nehéz elhibázni, a marhából meg nem véletlenül ajánlják a bélszínt. Rájöttem, hogy mik a kedvenc ízeim, kb. mit meddig kell sütni, de az egész megrekedt egy állandó kísérletezgetési szinten, mert én olyan vagyok, hogy mindig a legjobbat akarom. 

Tovább olvastam. Most, hétvégén - életem első nyílt szini grillezésén  - türelmesen meghallgattam, hogy a marha kivételével CSAK szárazpácot szabad alkalmazni. A marha igényli az olajat, a többi nem, mert az olaj csak lezárja a húst, nem indulnak be a dolgok. A brikettel lassan készülnek el a hússzeletek, a faszén ennél sokkal jobb, higgyem el. De most tegyek rá még fát meg brikettet!
Legyen, elhittem és tettem.

Erre mi történik? Ma óvatlanul belekukkantok az index főoldalán kitett írásba: "A marhahúst nem kell, a sertést se muszáj pácolni, sőt, sütés előtt fűszerezni se kell, arra van a füst és a chimichurri (csimicsurri)".

Háát baazz. Én egyszerűen nem értem. Mire akkor a sok pácrecept? Én lelkiismeretesen kiolvastam az összes képet a grillezés bibliájából, enciklopédiájából, nagykönyvéből, és kalauzából, de pácok mindenhol voltak. A grillezés minden netes oldalon a pácolással kezdődik. Az sem volt könnyű megérteni, hogy mi a pác, a szárazpác, a marinád, meg a többi cucc, de most meg jön valaki - és sajnos Dél-Amerikából jön -, aki azt mondja, hogy ez az egész marhaság. Persze a jól ismert, Gianni és Lidl által nevetségessé tett mantra a legjobb minőségű alapanyagokról itt is szerepel, de... Most egy darab marhajó minőségű, de sótlan - és egyáltalán -, ízesítetlen húsdarabot kellene utólagos ízesítéssel jóízűen elcsámcsognom? Óó, tudom, meglátszik, hogy még nem ettem igazán igazi argentinjapán steaket, de most komolyan: mert itt annyian igen?

És tudom, tudom, hogy én mindig ezzel az erőltetetten proletár szemlélettel jövök, de azért még majdnem ugyanitt is azt írják a T-bone-ra meg a hátszínre, hogy  ezek "a legnyerőbb grillhúsok, de előtte önvizsgálatot kell tartani, akarunk-e a hússal foglalkozni a grillezésen és mennyit fogunk inni. Ezek mind 4000 forint feletti tételek, nem kéne elrontani".

És pont ez a lényeg! (Nem, nem az, hogy mennyit akarunk inni.) Ha már ennyibe kerül, valóban nem kellene elrontani: jó lenne megtudni a tutit, mert nem biztos, hogy van pénzünk azt mondani, hogy  "majd legközelebb". De akkor most pác vagy nem pác, és ha pác, akkor milyen pác?

Amíg kitalálják, leülök és csak-csak megiszom egy üveg nagyon hideg sört, az a biztos.

Ahogy elnéztem az ablakból azt az égbekiáltóan vörös hajú lányt a Clark Ádám téren, aki akkora csókolózásba bonyolódott búcsúképpen a fiúval, hogy még a lépcsőnél állva is alig érte el a villamost, arra gondoltam, hogy néha, de csak néha, olyan kurvára szívesen lennék újra tizenhét éves.

A júniusi monszunt leszámítva, azt hiszem, azért eléggé rendben van ez a nyár egyelőre, nem?