Van úgy, hogy már nem kell a jó. Sok volt, most legyen kicsit szar. Az a baj, hogy általában ilyenkor nem jön magától a rosszkedv, mit tegyen az ember, ha nem akar már jókedvű lenni, túl sok volt nap, a buli, a jóbarát? Egy kis eső kellene, már jól lenne felvenni a leértékelve, szezonon kívül megvett pulóvert, valahogy így, mint itt lenn, középtájékon. Nem kell nagy rosszkedv, elég egy pici is, de az kell, hogy mihez képest kontrasztba kerüljenek a dolgok.

Ha meg nem buli és nem nyár, akkor lehet, hogy  csak egyszerűen pont eggyel több felhő van az égen, minthogy olyan fergetesen jó idő legyen. Akkor meg már minek jókedvűnek lenni? Vagy lehet, hogy csak nincs kedvünk jókedvűnek lenni. Vagy rosszkedvünk van, de nem tudjuk, hogy miért, és célt vagy irányt akarunk neki adni. Vagy tudjuk miért, de úgy nem akarunk depisek lenni. Vagy nagyon mérgesek voltunk, de már csak szomorúak vagyunk, azt viszont a gusztustalanságig ki akarjuk élni.

Szóval vannak pillanatok, amikor úgy annyira nem jön magától, kicsit bele kell dolgozni magunkat a rosszkedvbe, vagy éppen, hogy nagyon is jön magától, csak valamiért terelni kell. Na, tök mindegy, lényeg az, hogy hadd mondjam már el, hogy szoktam elbaszni magamnak a kedvem:

Igazából adja magát: neki szoktam állni egy üveg borral írni. Néha blogot. Nem néha. Mindegy. Ha éppen csak olyan szépérzéses-depressziós akarok lenni akkor közben meghallgatom többször a Dove-tól a Kingdom of Rustot

Ha szerelmes-depresszió a cél akkor természetesen az örök posztkamasz-klasszikus Cruel Intentionsból a Colourblindot vagy a This love-ot  hallgatom meg. Ezekkel a dalokkal egyrészt igen hatékonyan lehet beleszeretni magába szerelem gondolatába, másrészt  11 év távlatából elég nosztalgikusnak hatnak, a nosztalgia meg már ugye kicsit magában is szomorú dolog.

Ha ez kicsit már kínos lenne nektek, akkor nem kell messze menni, maradjunk a filmeknél: Jean Renon kívül a legszomorúbb lóarcot vágni tudó színész az Nicolas Cage, neki minimum járt egy olyan film, amiben megszólal ez a nóta:

Az már látszik, hogy filmekkel sok mindent elérhetünk. A youtube-ban meg a soundtrackes zenékben az a jó, hogy végig se kell nézni újra és újra az egész filmet a maga hullámvasútjával, egyetlen pillanatra sem kell vidámnak lennünk, zavartalanul koncentrálhatunk a legszomorúbb és legszarabb legfelkavaróbb részletekre. Ezeket más mazochisták szépen összevágták  nekünk egy videóba, fel is tették, ott várnak ránk. Ezek a videók arról ismerhetők fel, hogy sok tengert, sok hullámot  és még több semmibe révedő tekintetet vettek fel bennük - minden olyan dolgot, amiben a tartós örömre időjárásilag képtelen angolok borzasztó profik. Ha esetleg ilyenbe akadunk amúgy teljesen véletlenül, akkor tegyük el egy trendin angol nevű playlistbe, mint például sad mood, vagy cryin', ilyenek. Ha így teszünk, mindig lesz mihez nyúlni egy hét felhőtlen nyaralás/hétvége után, vagy akkor, amikor már nem tudjuk kivárni, míg végre valami baj történik a friss szerelmünkben, és vágyunk már egy jó kis elmúlós magányhangulatra.

Ha nagyon sok időm van, és akár egy egész napot is tönkretehetek minden további nélkül, akkor - nagyjából a kamasz vonalon maradva  - az összes eddig megjelent Placebo albumot beteszem a lejátszóba, mert ember ennyi fájdalommal és panasszal nem énekelt még a hangjában kizárólag szomorú dolgokról, és mert hát mégiscsak Brian Moko festette először úgy ki a szemét, az emosok meg ugye sokmindent tudnak arról, hogy mennyire szar élni.

Ha éppen nem megy ez a fiatalos hullám, akkor nem erőltetem. Egyszerűen felmarkolom a Tecnocasa aktuális szórólapját, de ha netközelben vagyok, elég felmennem bármelyik ingatlanközvetítő honlapjára lakásokat nézegetni. Késleltetett hatású tevékenységről beszélünk ekkor, mert egy ideig az megy ilyenkor, hogy mindegyik érdekes ajánlatnál elképzelem, hogy milyen lenne ott élni. Kell bizonyos idő ahhoz, hogy leessen, rohadtul nincs esélyem egyikre sem.

Néha mindez nem megy, de akkor általában - és itt jön a nagy finálé - maga a természet segít rajtam: tényleg elkezd esni az eső.