Ott tartok, hogy hogy lassan kevés lesz két üveg bor az estéhez és még be kell terveznem egy durva cigizést is a franciaerkélyen és innen a cimkétől nem látom, hogy mennyi van még az üvegben a másik filmezős gép előtt, szóval biztos, ami biztos ehhez a bejegyzéshez nem fogyhat el túl sok itt a pohárból.
A repo mant ne nézzétek meg, mert pont olyan mint a 23-as szám, hogy szinte nézhető, aztán olyan és akkora szart dobnak bele vetítőgépbe, ami tönkrevágja az egészet. Felejtsd el, ha Jude Law-ról van szó, akkor nézegess húsz percig képeket róla, vagy nézd meg egy másik filmjét, de ezt ne.
Megvolt a cigi. llyenkor midóndig eljátszom, hogy egy-két slukkot nem tüdőzök le, kifújom egyből. A keserű íz megül a szájpadlásomon, érzem a papír ízét nyelvem hegyén: időutazok.
14 éves vagyok, ugyanígy az ablaknál majomkodok a tesómtól nyúlt zöld kimmel, vagy multifilterrel. Apámról kiderül, hogy mégsem alszik, mert bejön és azt mondja, hogy legalább annyire ne legyek hülye, hogy az ablakban cigizek.
Tizennégy. Most harmincegy. Féléletnyi távolságban vagyok New Jersey hat négyzetméteres világegyetemétől, marokra fogva tartom a talpas poharat és hallgatom az estét, a fákat, tücsköket, meg a két utcányira elhúzó villamost.
Óó, faszom merengő bölcspöcsre ittam magam, némán bólogatva meghúzom azt a részeg vonalat az egyik első és a most elszívott szál között.
Na lófaszt, ezt figyeld, kirángatom a lyukból Mr. Harmincat. A szövegre ne figyelj, a hangulat a lényeg.
Furcsa érzés az, amikor kirántják a lázadó alól a talajt, az okot, a hangot az ordításából. Mert egy idő után biztosra veszi a kisember azt, hogy úgysem fog semmi történni, egy idő után már csak rutinból reklamál és rutinból nem történik semmi. Aztán mérges csecsemő módjára meglepődik, amikor nemhogy cumival, de rendes cicivel tömik be a száját.
Velem most ez történt.
Még fel sem fogtam, valahogy hihetetlen az, hogy az évtizedes, szolgáltatókkal vívott bunkerharcnak van egy ilyen epizódja, hogy a Nagy Lelketlen Ezerfejű Multi Vodafone nevű feje párbeszédbe elegyedik velem egy olyan területen, ami abszolút kívül esik minden hivatalos kereten és határon, egy, ha nem is anarchista, de radikálisan civil, antibürokratikus, névtelen mindenkiföldjén, és azt mondja, hogy gyere be, és akkor megbeszéljük. Jó, ehhez kellett, hogy blogot írjak, kellett hogy nyoma legyen a mérgemnek, hogy legalább így észrevegyen, ha amúgy már nem, de ezt most ne negatívumnak tekintsük, nézzük a másik végéről, hadd örüljek most nagyon!
Az első válaszlevelem, amit ide is kiraktam, nem ment át, valami beakadhatott az indamailen, mindenesetre kaptam egy újabb levelet a Vodafone-tól, hogy ugyan olvasták, hogy én visszaírtam nekik, megkapni azonban nem kapták meg, így a telefonszámom sincs meg nekik. A Gmaillel már jobban ment, meg is köszönték, utána fognak nézni, hogy mi történt.
Ma hívott fel egy srác, hogy ha bemondom a titkos kódom, akkor rögzített beszélgetésen meg tudjuk beszélni a vizsgálódás eredményét. Hogy a pék faszába ne, gondolja ilyenkor az anoniman kurvára szabadszájú blogger, névre és telefonszámra vetkőztetve viszont mondani csak annyit mond, hogy hogyne, persze, kösz, ez és ez a kódom.
Gyerekek az van, hogy a Vodafone egyedi elbírálással (gondolom ez fontos kitétel) jóváírta a számlámon az egész külföldi adatroamingos részt, mert, mint a srác mondta, látták, hogy valóban csak 100 kilobájtnyi forgalmak generálódtak, melyekkel valóban nem sok mindent semmit sem lehet kezdeni, és mert, mint én írtam, a tavalyi bakizást józan ésszel beláttam és kifizettem nekik (fordítom: jó arc vagyok.)
A számlám 7326 forintra zsugorodott, amit ATM-en befizethetek, ahogy szoktam, de majd jön egy korrekciós számla is. Ugyan azt kértem, hogy hadd várjam meg a számla megérkeztét, de itt bevallhatom, hogy csak azért, mert egy kurva fillér nincs a zsebemben, csak annyi, amivel kihúzom fizetésig, de valószínűleg megoldom valahogy, mert most ennyit igazán megérdemel a cég, és a kontakt is személyesen (mert azért éreztem, hogy jobb lenne az úgy, ha most megoldanám.)
Én nagyon-nagyon megköszöntem és kifejeztem a hálámat, mondtam, hogy ez egy jó történet volt, aztán leraktuk.
Úgyhogy most az jön, hogy:
Kedves Beck György, öt nappal ezelőtt ott tartottam, a pesszimizmusom azt mondatta velem, hogy ki kell majd fizetnem valahogy a 48926 forintot. Halkan, szinte remény nélkül kérdeztem, hogy nem lehetne egyszer az életben, hogy végre valóban emberi arcát mutatná a Vodafone, nem csak a duma menne a Fotel magazinban meg a reklám a tévében? Mert olyan jól esett volna, igazán, de nagyon, hogy mint ember az emberrel, megbeszélhessem veletek, hogy alkalmankénti 100 kilobájttal lófaszt nem tudok mit kezdeni, tehát nem szándékos volt, tényleg, esküszöm, bocs az egészért! Azt akartam kérni, hogy hadd ne kelljen ez egyszer fizetni, mert jó fiú vagyok, mindig az voltam, hogy ezt nézzétek vissza. Azt írtam, hogy ha elengednétek, többet nyernétek vele, hosszútávon mindenképpen.
Gyuri, meghallottatok, elengedtétek. Ez valóban nem csak duma a Fotel magazinban, nem csak reklám a tévében. Ez PR, ez párbeszéd, ember az emberrel, emberien.
Köszönöm.
Szótlanul nézem a laptopja háttérképét, amíg még gyorsan csetel valakivel pár sort. Egy baba van rajta, ami lányoknál azért előfordul. Az unkoöccse az, miért ne tenné ki?
Amibe beleborzongok, hogy a kisgyereknél láthatóan nincs rendben valami. Nem tudom mi az, a szeme, a talán kisebb fejmérete, a fejletlen álla, vagy csak az, hogy hallomásból tudom, hogy beteg?
- Mi is a baja?
- Kinek? Ja, neki? Hát az egyik kromoszómájából letört egy darab.
- Van ennek valami neve?
- Nem tudom - néz kicsit meglassulva a képernyőre, felfogva, hogy kit és mit is lát.
Tudom, így van ez minden mással is, az ember észre sem veszi, azt, ami minden nap körbeveszi, nem ez a baj. Valahogy az nem fér a fejembe, hogy ki az, aki ki akar kitenni egy beteg babáról készített képet háttérnek? Valahogy bizarr dolog ez, valahogy felzaklat, valahogy elsőre nem tűnik rendben lévő dolognak. Nem szóltam semmit, de már éreztem, ahogy odabenn felbőg a processzor, mert valami megfoghatatlan kényelmetlenség támadt, és éreztem, ahogy a stabilitást imádó belső vezérlés valahogy megpróbálja befogni, hálóba terelni, 1x1-gyé redukálni az egyelőre alaktalan gócot.
Miért nincs rendben, hogy egy sérült gyerek van ott a háttérképen? Nem etikus. Mert mutogatja? Miért, rejtegetni kellene? Nyilván nem rossz szándékkal került oda, itt valószínűleg a szeretetnek olyan vállfajával van dolgod, ami téged messziről elkerült idáig. De, NEKED miért kellemetlen?
Nézem az érteltenül csodákozó csöpp, kis kopasz arcot, a babát, akiről tudom, hogy már két éves, de még nem jár. Mi van vele? Mi az, amit nem tudsz helyére rakni? Miért szól ez rólad, miért szól ez neked? Miért kellemetlen?
Nem tudom, hogy ez-e a hiányzó darab, de eszembe jut Szeplőssel való egyik régi beszélgetésem, amikor elméleti szinten egyszer megforgattuk magunkban ezt a problémát. Ezek rémisztő dolgok, amivel mégis mindenki eljátszik. Mi van ha meghal a saját anyja, apja, felesége, férje, testvére, családja, bárkije? Mi van ha tolószékes lesz ő maga, vagy újra: bárkije?
És mi van, ha beteg gyereke születik? Mi van akkor? Amikor annyira is csak nehéz szívvel rá magát, hogy egészséges gyereket vállaljon, mert tudja, hogy ő onnantól megszűnik? Pedig a megszűnés, és áldozatvállalás nem ott kezdődik, hanem ott, ha beteg lesz az a baba. Néztünk egymással Szeplősre, és nem volt könnyű, pedig hol volt az, hogy egyáltalán gyereket akarjunk vállalni, mert sehol, de mégis abban maradunk, hogy jobb, ha vannak olyan dolgok, amiket nem tud magáról az ember.
- Mehetünk? - kérdezi, miközben kikapcsolja a gépet.
Hagyom elúszni a dolgot, nem fejtettem meg, de odakinn túl napfényes a látszatvilág, megnyugatóan rendben van minden, szinte magától találja meg a gondolat az utat hátra a legsötétebb, legtitkosabb raktárba, aminek állandó összeköttetése sincs a kinti dolgokkal.
- Induljunk.
már rég meg akartam írni, hogy LÓFASZ NINCS ANNAK A FILMNEK A VÉGÉN, már múlt hét szerdán megnéztük újra, csak azóta vagy negyvenszer elfelejtettem megírni.
Még egyszer: sajnálom, ha valakinek felesleges és amúgy jobban eltölthető órákat, perceket okoztam. Komolyan. Nekem égő.
- -
(Ja, a cím? Azt sajnos nem tudom megígérni, hogy többet nem lesznek olcsó szóviccek/-játékok ezen a blogon. Szomorú hírek ezek, tudom. Annyit viszont ezentúl megteszek, hogy megpróbálok egyértelműbben írni, illetve minimum másfél forrásból tájékozódni, mielőtt beugratlak titeket.)
az angol humorra: megtartva az önképzőkört az angol humorból, azt hiszem, kijelenthetem, hogy ez ilyen angol színészes dolog, hogy az angol színészek az idő múlásával sokkal jobban néznek ki. Értem ez alatt főleg Hugh Laurie-t és Sean Conneryt, aki ugyan skót és kevéssé humorista, viszont Stephen Fry-jal szemben (Laurie-vel együtt) már ketten vannak egy ellen. Habár Fry is felszedett magára egy kis sármot a késői Marlon Brandoból az évek alatt.
Hugh Laurie egyébként meghökkentően hasonlít Rocco Siffredire, bár az olasz úriember meglehetősen más fajta humorban teljesít. Mindazonáltal néha pontosan ugyanolyan fejet vágnak, amibe, ha belegondol az ember, akkor az egészen messzire vihet, ezért ezt hétfő délelőtt csak óvatosan tegyük meg.
a más pénzére (no meg a sovinizmusra): vélhetően abszolút nem reprezentatív, viszont látókörömet 100%-ban lefedő és ezért világlátásomra alapvető befolyással bíró felmérésem szerint a gazdag, de legalábbis "jómódú" emberekkel való beszélgetésekben 95%-os a valószínűsége annak, hogy eljön az a pillanat, amikor a "jómódú", pozitív életszemléletű, egészségesen és ha nem is stresszmentesen, de görcsök nélkül élő ember azt mondja két korty bor között, hogy " volt apámnak egy ismerőse". Ami csak azért rossz, mert hitemben megerősít, tehetetlenségembe, élhetetlenségembe beleragaszt, és "én megmondtam"-mosollyal cigire rágyújtat velem. Mondjuk nem tudom, milyen hatással lenne rám egy fanatikus, félőrült, csillogó szemű, elbizakodott self-made man, aki 1980-ban még kukoricacsutka-katonával játszott a viharsarki tanya udvarán. Az az egy, akivel eddig találkoztam, inkább volt fasz, mint bármi más, tehát nem számít.
a gyerekre: ha találkozol egy szőke, csigahajú, zöldeskékszemű kiscsajjal, akit Nonónak hívnak, akkor nyugodtan szedd ki a szíved, tedd be egy jénaiban a mikróba húsz perc felolvasztásra, mert úgysem úszod meg, hogy szétfolyj. Nonóka megkérdezi, hogy hol a Nonóó?, majd előbújva megadja a választ is, hogy itt a Nonóó, és ekkor is, de úgy nagyjából tíz másodpercenként megajándékoz a világ legőszintébb, legörömtelibb, legszebb tízfogas mosolyával, és akkor véged, pontosabban leszed, mint egy mesterlövész. Nonó azonkívül, hogy mindennél jobban szereti Appát és Annát (nappal Appát, éjszaka Annát) szereti még a olívabogyót, a kölesgolyót, a mazsolát (nagyon), a sajtot (nagyon-nagyon), a májkrémet letúrni a kenyérről, a szappanbuborékokat, és Fifit. Mint az eddigiekből kiderül Nonó beszél, néha egész mondatokban, de mindenképp ragokkal, jár és szalad, valamint másfél évesen számol. De tényleg. Semmi szuperbaba képző, egyszerűen (egyelőre?) papagáj- és fotografikus emlékezés üzemmódban van. Nonó kb hétig elszámol, onnan már nagyon el akar jutni a tízig, mert tudja, hogy a bíznek nagyon örül mindenki. Csak akkor lélegeztem fel, amikor második éjszaka Nonó fogai újra előretörtek, és hamar kiderült, hogy mégsem akarok gyereket, pedig már éppen leklónoztam volna.
Szegedre: miután Havas Henrik 60 másodperc alatt kivágott a kommunikáció szak felvételijéről, Glatz Ferenccel kapcsolatos megbocsáthatatlan tájékozatlanságom miatt, volt egy erős tizeniksz órám, hogy megnézzem hol nem fogok öt évet eltölteni. A rossz élmények miatt az egész részben el- és lefojtódott, most azért örültem, hogy helyére kerültek a dolgok, meglett a szökőkút, a kávéházas utca és a Tisza-part is. A Kisskörösy Halászcsárda már csak bónusz volt, de nem is akármilyen, nekem való hely. A Halászlében nem volt arany, viszont ponty és harcsa igen, passzírozva is. Anya is hasonlóképpen csinálja, de ő passzíroz bele zöldséget, főleg répát is. Ezt a titkot egyszer kiadtam (kifőztem), azóta szívatnak vele. Szerintem meg anyám csinált egy még finomabb változatot a tiszai halászléből, mert ugyan a szegedi sem volt kutya, de anyámé még inkább odabasz.
