Szótlanul nézem a laptopja háttérképét, amíg még gyorsan csetel valakivel pár sort. Egy baba van rajta, ami lányoknál azért előfordul. Az unkoöccse az, miért ne tenné ki?
Amibe beleborzongok, hogy a kisgyereknél láthatóan nincs rendben valami. Nem tudom mi az, a szeme, a talán kisebb fejmérete, a fejletlen álla, vagy csak az, hogy hallomásból tudom, hogy beteg?

- Mi is a baja?
- Kinek? Ja, neki? Hát az egyik kromoszómájából letört egy darab.
- Van ennek valami neve?
- Nem tudom - néz kicsit meglassulva a képernyőre, felfogva, hogy kit és mit is lát.

Tudom, így van ez minden mással is, az ember észre sem veszi, azt, ami minden nap körbeveszi, nem ez a baj. Valahogy az nem fér a fejembe, hogy ki  az, aki ki akar kitenni egy beteg babáról készített képet háttérnek? Valahogy bizarr dolog ez, valahogy felzaklat, valahogy elsőre nem tűnik rendben lévő dolognak. Nem szóltam semmit, de már éreztem, ahogy odabenn felbőg a processzor, mert valami megfoghatatlan kényelmetlenség támadt, és éreztem, ahogy a stabilitást imádó belső vezérlés valahogy megpróbálja befogni, hálóba terelni, 1x1-gyé redukálni az egyelőre alaktalan gócot.

Miért nincs rendben, hogy egy sérült gyerek van ott a háttérképen? Nem etikus. Mert mutogatja? Miért, rejtegetni kellene? Nyilván nem rossz szándékkal került oda, itt valószínűleg a szeretetnek olyan vállfajával van dolgod, ami téged messziről elkerült idáig. De, NEKED miért kellemetlen?

Nézem az érteltenül csodákozó csöpp, kis kopasz arcot, a babát, akiről tudom, hogy már két éves, de még nem jár. Mi van vele? Mi az, amit nem tudsz helyére rakni? Miért szól ez rólad, miért szól ez neked? Miért kellemetlen?

Nem tudom, hogy ez-e a hiányzó darab, de eszembe jut Szeplőssel való egyik régi beszélgetésem, amikor elméleti szinten egyszer megforgattuk magunkban ezt a problémát. Ezek rémisztő dolgok, amivel mégis mindenki eljátszik. Mi van ha meghal a saját anyja, apja, felesége, férje, testvére, családja, bárkije? Mi van ha tolószékes lesz ő maga, vagy újra: bárkije? 

És mi van, ha beteg gyereke születik? Mi van akkor? Amikor annyira is csak nehéz szívvel rá magát, hogy egészséges gyereket vállaljon, mert tudja, hogy ő onnantól megszűnik? Pedig a megszűnés, és áldozatvállalás nem ott kezdődik, hanem ott, ha beteg lesz az a baba. Néztünk egymással Szeplősre, és nem volt könnyű, pedig hol volt az, hogy egyáltalán gyereket akarjunk vállalni, mert sehol, de mégis abban maradunk, hogy jobb, ha vannak olyan dolgok, amiket nem tud magáról az ember.

- Mehetünk? - kérdezi, miközben kikapcsolja a gépet.

Hagyom elúszni a dolgot, nem fejtettem meg, de odakinn túl napfényes a látszatvilág, megnyugatóan rendben van minden, szinte magától találja meg a gondolat az utat hátra a legsötétebb, legtitkosabb raktárba, aminek állandó összeköttetése sincs a kinti dolgokkal.

- Induljunk.