És tényleg hármasával jönnek.
Legelőször Bödőcs Tibi kapta ki a kalapjából a múlt heti Showder Klubban, hogy a "Schrödinger macskája", aztán az éppen most olvasott könyvemben fordult elő, ha jól emlékszem, majd Zoli külsőleg meg nem fejthető bejegyzéséhez mondta valaki oda nagyon okosba, hogy mi van azzal a hülye macskával.
És én bevallom, hogy fogalmam sem volt, hogy ki ez a Schrödinger gyerek és mit akarnak folyton a macskájával, szerintem jobb, ha ti is bevalljátok, ezen a blogon nem gáz alulinformáltnak lenni, néha meg egyenesen kötelező.
Na most bevallhatjuk szerintem azt is, így közösen, hogy egy kurva szót nem értettünk, abból, amit a wikipédián erről a koktélpartis-pezsgő-a-kézben témakörről összehordtak. Valami zombi macskáról van szó, akiről nehéz eldönteni, hogy él-e hal-e. Pedig macska. Szerintem rövid szőrű, sima, házi. (Sajnálom.)
Hálistennek, tudok segíteni rajtatok, találtam egy blogot, ahol lassan artikulálva elszótagolják, hogy miről is van szó. Íme.
Az egész arról szól, hogy bizonyos emberek nagyon ráérnek, miközben nem látható részecskékkel meg atombombával foglalatoskodnak, és unalmukban más által nem érthető poénokat faragnak egymásnak, amiken csak ők tudnak nevetni. Tipikus dekadens elitizmus, ne foglalkozzatok velük.
Aznap harmadszorra csinálsz mindent, amit még kétszer fogsz csinálni a héten.
"A hét" nevű fogalom öt napot takar, mert a hétnek pénteken vége, hiszen akkor kezdődne hétvége, amiről viszont szerda reggel halálos biztonsággal tudod, hogy soha nem jön el.
A hetek szerdán válnak végtelenné.
Mert harmadszorra iszod ugyanazt a kávét, és harmadszorra végzed el indulás előtt a kikényszerített, gyors ürítést, és tudod, hogy még kétszer kell megcsinálnod ugyanilyen korán, szürkén, fáradtan, és pontosan tudod, hogy nem tudod megcsinálni, nem vagy rá képes, mert ha belegondolsz, csak azt érzed, mintha egy végtelenített szalagra lépnél, gyerekkorod veszélyes mozgólépcsőjére, ami ha egyszer elviszi a lábad, akkor nincs megállás. A szalag, ami újra és újra és újra körbevisz ugyanazokon napokon, kifakít, kiszárít, feltölt, leürít, és a végén, mint valamilyen modern Kafkaként, erőt vesz rajtad a sejtelem, hogy elképzelhető, hogy te csak egy egyre fakóbbra váltó kólás flakon vagy, millió más kólás flakon mellett ebben a kibaszott nagy gyárban.
Nem jut eszedbe az Idétlen időkig című film, mert az elcsépelt, mert happy endje van, és te azt nem érzed, amikor harmadszorra melegszel túl, mire beérsz az irodába, a sapka szúr, a sál csomója fojt, viszont mellette még mindig betalál a hideg levegő
Harmadszor térsz le a fűre a buszról leszálló tömeg elől, harmadszorra lógsz be a büfé mellett az épületbe, mert akkor egyszer kevesebbszer kell lehúznod a kártyát.
De így harmadszorra gyalogolsz át a takarítónő előtt az éppen felmosott padlón, harmadszorra kérsz elnézést és harmadszorra mondja úgy, hogy semmi baj, hogy tudod, legszívesebben a combnyakadat törné el a felmosófával, és harmadszorra nem érdekel igazán, hogy neki lehet, hogy rosszabb, mint neked.
Odafent harmadszor akarsz bejutni a gépedre a régi jelszavaddal, harmadszor hallod a reggeli bögrecsilingeléseket, harmadszor látod ugyanazokat az embereket ugyanazon a helyeken.
Kicsit később ez lesz a harmadik reggel, amikor hátradőlve morzsolod ki a csipába száradt álmot a szemedből, és ez lesz a harmadik reggel, amikor ekkora már sokadszorra érzed azt, hogy tulajdonképpen folyamatosan tudnál kávét inni, és csak azért nem teszed meg, mert érzed, hogy a világ összes kávéja sem lenne elég, csak átfolyna rajtad melegen, barnán, hasztalanul. Harmadszorra jut eszedbe, hogy talán te is pont ugyanolyan vagy, mint a Karib-tenger kalózaiban a félholt kapitány.
Harmadszorra nem érted, hogy lehet annyira fáradt az agyad, hogy nem is tudod, honnan indulva, valami még magad előtt is rejtett asszociációval ezúttal a kézzel gyártott Lush szappan jut az eszedbe: ez kézzel gyártott Lush szappan vajon hogy fogyhat a németeknél, vajon ugyanilyen népszerű, mint amilyen nálunk, vagy nekik még mindig a második világháborús viccek jutnak róla eszükbe?
Harmadszorra hajlik délelőttbe a reggel, harmadszorra dolgozol ugyanazokon a végtelen problémákon, amelyeken még kétszer fogsz, még kétszer kelsz, még kétszer ürítesz, még kétszer indulsz el, még kétszer érsz be, még kétszer kezded el és még kétszer fogod nem befejezni, nem abbahagyni, csak feladni.
A végtelen a három után és a kettő előtt érkezik, de néha rögtön ez első után lesben áll, és a végtelen végtelen terét valóban úgy lehet leginkább elfedni a felfogására képtelen agyunk elől, hogy visszahajlítjuk önmagába, hogy újra ás újra és újra ugyanaz legyen, vég nélkül, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször, és jön a swung, a látszólagos megszakítás, mert a végtelenbe számolni sem egyszerű feladat, ezért itt három dimenzióssá hajlítják a nyolcast, egy váltó után újrafutjuk az egészet, egyszer, kétszer, háromszor...
Tegnap mindenféle napsütés után átmeneti vakságomban úgy töröltem ki helyből két file-t a pendrive-omról, amivel nettó egy-másfél órát szórakoztam a multinál, hogy egy karikatúrarajzoló bizonyára sírva fakadt volna gyönyörűségében, ha legalább lefényképezhetett volna. Tudjátok amikor ráül az a buta döbbenet az arcra, hogy ne bazz,most tényleg ezt csináltam? 
Aztán úgy öt perc adásszünet után jött James Bond, Jason Bourne, és a Ponyvaregényes Takarítóból gyúrt automata énem, aki a legnagyobb bajban marad a leghidegebb fejű és kielemezte a szituációt: nem kell kétségbeesni, számítástechnikai tudása simán van azon a szinten, hogy tudja, egy törlés, nem törlés, főleg, hogy ez egy olyan pendrive, ami 64 megabájtot tud - igen, úgy nagyjából a floppy lemezek után jött féllel -, tehát túl sok adatot nem kell átnyálazni rajta.
És akkor jött a zenés rész, ahol Jason akcióba lendült. A gép előtt maszkulin-hozzáértő módon adatokat keresett az ellenfeléről a net szürke, és tiltott zónájában, nagyon sok z-re végződő, vagy ártatlan reklámokkal telített oldal között. Ezt tette órák hosszan: talált egy csomó a file recovery programot, melyek mind ingyenesnek hirdették magukat, és vagy egészen addig azok, míg James azt nem akarta, hogy a megtalált titkos adatok helyreállítódjanak, vagy teljesen ingyenesek voltak, viszont szart sem értek. Az adathordozó egyelőre nem adta meg magát a főhősnek...
Jason, aki néha James, fáradtan hátradőlt, és a szemét dörzsölte, majd rövid töprengés után eszébe jutott, hogy pont ebben a városban (is) van egy titkos kontaktja, egy haver, aki boltjának hátsó raktárában hajlamos mindenhez érteni, 2 másodperccel előbb mér be bármilyen telefont, mint bármiféle hárombetűs ügynökség, és birtokában van a világegyetem majdnem összes tudásának.
A hátsó szobában Mr. Torrentz tudott egy programot, ami kiderítette, hogy azért a 64 mega az egészen sok kétes illetőségű jpeg file tárolására volt egykor alkalmas, és ha a soknevű főhős belegondolt, hogy ezt a pendrive-ot főleg a főiskola könyvtárában használta ahol a túl sok év alatt nem túl sokszor sikerült rávennie magát a tanulásra, főleg, hogy ott volt internet, akkor nagyjából sejtette, hogy milyen képek lehettek ezek. Viszont sem ezeket, sem több doc file-t sem sikerült úgy helyreállítani, hogy olvashatók legyenek. Pedig a főhős majd megveszett a tudásért, hiszen 2005-ös, 2008-as word dokumentumok vannak köztük, az egyik igen sokat mondó címmel szerepel - Apámról -, de a word már nem tudja olvasható formátumba konvertálni. Itt már Mr. Torrent sem tudott segíteni.
Legalább a két melós file megvan, de Jason bármikor odaadná azt az egy óra szopást azért, ha azokat a bejegyzéseket elolvashatná.
Vagy lehet, hogy jobb így. James bölcs és tudja, hogy vannak titkok, amelyek mindörökre titkok maradnak.
Minden nap ilyenkor fél tíz környékén a Kelenföldi Erőmű felett kisüt a nap. Lehet szinte bármilyen felhős az idő, egyszerűen ott megnyílik az ég, kérlelhetetlenül átverekszi magát a fény, egy-egy átlátszóan fehér, alig sárga csík, néha annyira vigasztalóak, mint egy-egy komoly ígéret.
Nem szólok senkinek, én sem húzom be a függönyszalagokat, hagyom, hogy a szempillák közt keressék az utat. Beteszek egy számot a youtube-ba, hagyom hogy más mondja ki azokat a szavakat, amiket harmincegy év alatt nem találtam meg.
Nem tudom, mit kellene mondani. Odakinn a sápadtzöld fű, a hófoltok, a nap, a felhőszaggatott ég, idebenn a zene elmondja három perc negyvennégy másodperc alatt.
A leghangosabb menedék a tegnap esti ostobaságba való rohanás, hogy mindent, de mindent befedjen az a minden irányból érkező jóérzés: a vidámság, a gátlás nélküliség, hogy történnek dolgok velem, hogy fontos vagyok, mert azoknak az emberek velem vannak, rám figyelnek.
A tegnap este csak úgy lezúdult. Befedett minden rést, vágyat, jót, rosszat, felülírt, kitörölt, újraírt mindent csupa jóval.
Lezúdult, és romokat hagyott maga után: engem, büdösen, fájva, még részegen, vacogva, emlékezve.
Az agy elkezd járni, hogy úristen, már megint milyen faszságokat csináltam, és nem menekülök, beugrik minden, átélem, újra és újra és újra és újra, míg be nem égeti mindenhová magát a szégyen. Magamban beszélek, néha vihogok, sóhajtás, fejre csapás. Pár óra elteltével bármit megadnék azért, hogy le tudjam tenni egy kicsit. Fáradt vagyok, rosszul vagyok, aludnom, pihennem kellene, de nem áll le, pörög tovább, pörög, pörög, pörög, nem áll le, valaki valahol bennem még véletlenül sem ad kegyelmet. Nem fogok aludni, fenn leszek egész nap, egészen hajnali egy-kettőig, míg szinte be nem ájulok az ágyba.
Félpercenként megnézem a telefont, hogy van-e valami hír. Semmi. Se sms, se email, se nem fogadott hívás, az éjszaka óta semmi. Kétségbeesetten vágyom valakivel beszélni, mert egyedül megőrülök. Bárkivel a tegnap estiek közül, bárkivel, aki megért, aki ismer, aki azt mondja, hogy nem is volt annyira, semennyire, talán nem is emlékszik, mert annyira nem volt semmi. Valaki, valakivel, aki feloldoz. Valaki jó lenne, ha itt lenne, valaki, akinek az ölébe tudom fúrni a fejem, valaki, aki érintése letörli a lemezt, mindent belőle, minden tartalmat,valaki, akivel felejteni lehet.
Még mindig a telefont fogdosom. Felkelek, mandinerből elmegyek a wc-ig, öt lépés, a sarkam minden földet éréskor elviselhetetlen, döngő fájdalmat kalapál a fejembe.
A nagyszoba közepére ledobott ruhahalom felett szinte szilárd halmazállapotú a szürke hamuszag. A pénztárcát keresem, megkönnyebbülök, megvan. Pénz? Semmi nem maradt, csak egy marok apró. Vizet iszok, C-vitamint veszek be, meg a halolajkapszulát a koleszterinemre, kurva jó vicc. Aztán egy Algoflexet, az elsőt.
Lassan telik a nap, odakinn megállás nélkül esik a hó. Kocsi, nyári gumi, McDonald's, valamit ennem kell, otthon semmi nincs.
Az egész nap hang nélküli végtelen kép, minden üres. Senki nincs fenn skype-on, senki nem ír facebook-ra, nincs egy darab komment sem, semmi bejegyzés, senki nem keres, senki nem ír egyik címemre sem, és belém vág a felismerés, hogy ez semmi mást nem jelent, minthogy rajtam kívül mindenkinek van élete.
Egyedül vagyok, nem tudok magammal mit kezdeni, nem tudok egyedül lenni. Semmi gyakorlatom nincs benne. Nyomorult vagyok.
Letöltöm a Fringe első évadát, sok-sok óra történés, pár ember, akivel megismerkedhetek, velem lesznek, kötődni fogok hozzájuk. Barátok.
Bármit, csak ne legyek a gondolataimmal.
