most azonban mégiscsak az, hogy nem tudja valaki, hogy lehet másnaposan lapka sajt- és szalámisdoboz-fóliát feltépni, valamint ásványvizes üveget kinyitni? Mert nekem nem megy.
Úgy meglepődtem, amikor közölte, hogy ő biztosra veszi, egyszer majd mi még fogunk szimpátiaszexelni, hogy semmi kúl dolog nem jutott az eszembe válaszként. Először is én már elég sokfajtaképpen szexeltem életemben, de őszintén mondom, hogy még csak kifejezést sem ismertem tegnap estig, másrészt legalább 70%-ban biztos vagyok abban, hogy soha nem gondoltam vele kapcsolatban a szexre, és a 70 egy férfinél már magabiztosan sok százalék. A legfontosabb üzenete mégis az volt ennek a mondatnak, hogy ő tényleg kedvel engem - és ez az, amit nem értek.
Mert én egy meglehetősen nobody vagyok, aki IRL-ben elég hamar elfogy, aki a munkahelyén egy fásult faszkalap, aki a blogtörténelmet sem fogja valószínűleg megváltoztatni - és ezek a dolgok összeadva sem adnak ki túl sokat. És ő, mint az egyetlen lény az univerzumban, akinek szinte minden épitőeleme megvan, hogy engem összerakjon, mégis azt mondja, hogy kedvel.
És az este további részében már másodszorra akartam valami elvetemült módon, úgy igazán kétségbeesetten mondani neki VALAMIT magamról, ami VALAMIT természetesen másodszorra sem sikerült megfogalmaznom.
Józanul összerakva - azt hiszem - a VALAMIT valószínűleg nem lehet kifejezni szavakkal. A VALAMI semmi más, mint egy alaktalan, de elementáris feszültség köztem és az életem között. A VALAMI soha nem lett semmi, de a lélek valószínűleg szintén háziállatos kvantumfizikusai valószínűleg meg tudnák mérni, le tudnák írni, és szavakkal tudnák felruházni, hogy világra hozzák nekem.
A VALAMINEK ereje van, blognyi ablakot nyitott a saját világára, olyan jelszavakat gépeltet be velem egy másikban, amelyek folyamatosan beszélnek hozzám, és minden egyes nap megkérdezi tőlem, hogy meddig csinálom még, miért nem történik meg egyik nap, hogy csak egyszerűen nem vagyok már itt, miért nem tűnök el, miért nem írom be az egész világomnak, hogy good by, if you would like to keep in touch with me just follow me on harminc.blog.hu?
Akkor mégis ki lehet.
Ma jön a céges...Facebook, reszkess!
Valószínűleg a lehető legszürreálisabb élményeim egyike marad, ahogy ma reggel munkába sietve egyszer csak szembejött velünk az a lány, aki elvette a szüzességem.
Ismerős az arc, ott volt iwiwen is, ott van most facebookon is, az arcképek segítettek annyit, hogy felismerjem, hogy egyáltalán meg tudjak döbbeni. Mert a fénykép nem készít fel arra, ami ott bekövetkezett: a semmit nem érzés és a tizenöt éves énem őrült szívrohanásának semmihez nem hasonlító egyvelegízére. Arra, hogy arcában ott van annak a régi lánynak az arca, akivel cipősdoboznyi szerelmeslevelet váltottam, akivel háromszor szakítottam, aki megízleltette velem a máig megfejtetlen rejtélyt, amit csak ízlelni, harapni, szájba venni, szagolni, fogni, markolni, simítani lehet, de soha nem kerül a bőröd alá, nem tud elég mélyre kerülni, csak pillanatnyi önvesztésekig, aki megtanított arra, hogy meg lehet csalni a másikat, aki megtanított szenvedni és szenvedést okozni. Aki többek között Nyomozóval és annak bátyjával is járt, akivel még én is háromszor jártam, és akit a végén csak erőtlenül kihasználni tudtam.
Vagy nem volt sehol sem benne az a filigrán, kedvesbuja, önnön szexualitásának parancsolni nem tudó lány, csak a bennem robbantak szét az emlékpatronok, hogy orromban éreztem újra a safeguard tusfürdő illatát, ami olyan sokáig valami szexuális katalizátorként működött, lehet, hogy mindez csak bennem volt, mert nem volt ő már semmi más, csak egy harmincéves anyaforma, aki valamin annyira gondolkozott, hogy észre sem vett a XI. kerület egyik hideg, semmitmondóan szürke kereszteződésében.
Nem szóltam semmit. Mentünk tovább, meg sem történt az egész.
Ákost hallgatok, bekenem magam tizenöt éves hangulattal. Valahonnan New Jersey felől éppen ránk úszik a köd.
Nagyon nem vagyok híve az ilyen félerőszakos kultúraterjesztésnek, leginkább azért mert kurva modoros tud lenni, de ahogy a Körúton jöttem haza a mínusz hétben, ahogy sorban gőzölögtek a négyeshatos pályáján a csatornafedelek, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, minthogy iszonyatosan kellene most egy fasza fényképezőgép, és hogy ez a város pontosan ugyanolyan, mint hatvan, hetven, nyolcvan évvel ezelőtt, mit tudom én pontosan mikor, amikor Szabó Lőrinc azt írta a Körúti éjszaka című versében, hogy
húszéves rongyos állatok
lékelték meg mellettem az utat.
Nyílt a vasfödél; rothadó szagok
csaptak ki fehér gőzben gomolyogva
az aszfaltból, ahol a nagycsatorna
megnyitotta Budapest beleit.
Imbolygó árny, lámpással a kezében,
szállt le a létrán; és utána néztem
s láttam, mi az, ami ott tovazúg,
az a földalatti vasút
Pirosról pirosra araszoltunk, előttem autók, mögöttem autók, emberek surrantak át köztünk óvatosan, gyorsan szegve a hideget, időnként Combinók csapták el a gőzoszlopokat, az ablakom mögött, a kocsim éjszakai fényei mellett a Petőfi szólt, és egyre csak ez a vers járt a fejemben, mint egy metronóm. Hogy itt van a Belvárosban minden, amit valaha magyar irodalomból olvastam, még most is itt kávéznak, itt sietnek, itt éheznek, itt szeretnek, itt laknak, itt politizálnak, itt félik, vagy akár várják a háborút. Itt élnek, és írják a könyveket, verseket.
Szeretem ezt a várost, ezért is szeretem.
