Nagyon nem vagyok híve az ilyen félerőszakos kultúraterjesztésnek, leginkább azért mert kurva modoros tud lenni, de ahogy a Körúton jöttem haza a mínusz hétben, ahogy sorban gőzölögtek a négyeshatos pályáján a csatornafedelek, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, minthogy iszonyatosan kellene most egy fasza fényképezőgép, és hogy ez a város pontosan ugyanolyan, mint hatvan, hetven, nyolcvan évvel ezelőtt, mit tudom én pontosan mikor, amikor Szabó Lőrinc azt írta a Körúti éjszaka című versében, hogy

húszéves rongyos állatok
lékelték meg mellettem az utat.
Nyílt a vasfödél; rothadó szagok
csaptak ki fehér gőzben gomolyogva
az aszfaltból, ahol a nagycsatorna

megnyitotta Budapest beleit.
Imbolygó árny, lámpással a kezében,
szállt le a létrán; és utána néztem
s láttam, mi az, ami ott tovazúg,
az a földalatti vasút

Pirosról pirosra araszoltunk, előttem autók, mögöttem autók, emberek surrantak át köztünk óvatosan, gyorsan szegve a hideget, időnként Combinók csapták el a gőzoszlopokat,  az ablakom mögött, a kocsim éjszakai fényei mellett a Petőfi szólt, és egyre csak ez a vers járt a fejemben, mint egy metronóm. Hogy itt van a Belvárosban minden, amit valaha magyar irodalomból olvastam, még most is itt kávéznak, itt sietnek, itt éheznek, itt szeretnek, itt laknak, itt politizálnak,  itt félik, vagy akár várják a háborút. Itt élnek, és írják a könyveket, verseket.

Szeretem ezt a várost, ezért is szeretem.