A leghangosabb menedék a tegnap esti ostobaságba való rohanás, hogy mindent, de mindent befedjen az a minden irányból érkező jóérzés: a vidámság, a gátlás nélküliség, hogy történnek dolgok velem, hogy fontos vagyok, mert azoknak az emberek velem vannak, rám figyelnek.

A tegnap este csak úgy lezúdult. Befedett minden rést, vágyat, jót, rosszat, felülírt, kitörölt, újraírt mindent csupa jóval.

Lezúdult, és romokat hagyott maga után: engem, büdösen, fájva, még részegen, vacogva, emlékezve.

Az agy elkezd járni, hogy úristen, már megint milyen faszságokat csináltam, és nem menekülök, beugrik minden, átélem, újra és újra és újra és újra, míg be nem égeti mindenhová magát a szégyen. Magamban beszélek, néha vihogok, sóhajtás, fejre csapás. Pár óra elteltével bármit megadnék azért, hogy le tudjam tenni egy kicsit. Fáradt vagyok, rosszul vagyok, aludnom, pihennem kellene, de nem áll le, pörög tovább, pörög, pörög, pörög, nem áll le, valaki valahol bennem még véletlenül sem ad kegyelmet. Nem fogok aludni, fenn leszek egész nap, egészen hajnali egy-kettőig, míg szinte be nem ájulok az ágyba.

Félpercenként megnézem a telefont, hogy van-e valami hír. Semmi. Se sms, se email, se nem fogadott hívás, az éjszaka óta semmi. Kétségbeesetten vágyom valakivel beszélni, mert egyedül megőrülök. Bárkivel a tegnap estiek közül, bárkivel, aki megért, aki ismer, aki azt mondja, hogy nem is volt annyira, semennyire, talán nem is emlékszik, mert annyira nem volt semmi. Valaki, valakivel, aki feloldoz. Valaki jó lenne, ha itt lenne, valaki, akinek az ölébe tudom fúrni a fejem, valaki, aki érintése letörli a lemezt, mindent belőle, minden tartalmat,valaki, akivel felejteni lehet.

Még mindig a telefont fogdosom. Felkelek, mandinerből elmegyek a wc-ig, öt lépés, a sarkam minden földet éréskor elviselhetetlen, döngő fájdalmat kalapál a fejembe.

A nagyszoba közepére ledobott ruhahalom felett szinte szilárd halmazállapotú a szürke hamuszag. A pénztárcát keresem, megkönnyebbülök, megvan. Pénz? Semmi nem maradt, csak egy marok apró. Vizet iszok, C-vitamint veszek be, meg a halolajkapszulát a koleszterinemre, kurva jó vicc. Aztán egy Algoflexet, az elsőt.

Lassan telik a nap, odakinn megállás nélkül esik a hó. Kocsi, nyári gumi, McDonald's, valamit ennem kell, otthon semmi nincs.
Az egész nap hang nélküli végtelen kép, minden üres. Senki nincs fenn skype-on, senki nem ír facebook-ra, nincs egy darab komment sem, semmi bejegyzés, senki nem keres, senki nem ír egyik címemre sem, és belém vág a felismerés, hogy ez semmi mást nem jelent, minthogy rajtam kívül mindenkinek van élete.

Egyedül vagyok, nem tudok magammal mit kezdeni, nem tudok egyedül lenni. Semmi gyakorlatom nincs benne. Nyomorult vagyok.

Letöltöm a Fringe első évadát, sok-sok óra történés, pár ember, akivel megismerkedhetek, velem lesznek, kötődni fogok hozzájuk. Barátok.

Bármit, csak ne legyek a gondolataimmal.