Aznap harmadszorra csinálsz mindent, amit még kétszer fogsz csinálni a héten.

"A hét" nevű fogalom öt napot takar, mert a hétnek pénteken vége, hiszen akkor kezdődne hétvége, amiről viszont szerda reggel halálos biztonsággal tudod, hogy soha nem jön el.

A hetek szerdán válnak végtelenné.

Mert harmadszorra iszod ugyanazt a kávét, és harmadszorra végzed el indulás előtt a kikényszerített, gyors ürítést, és tudod, hogy még kétszer kell megcsinálnod ugyanilyen korán, szürkén, fáradtan, és pontosan tudod, hogy nem tudod megcsinálni, nem vagy rá képes, mert ha belegondolsz, csak azt érzed, mintha egy végtelenített szalagra lépnél, gyerekkorod veszélyes mozgólépcsőjére, ami ha egyszer elviszi a lábad, akkor nincs megállás. A szalag, ami újra és újra és újra körbevisz ugyanazokon napokon, kifakít, kiszárít, feltölt, leürít, és a végén, mint valamilyen modern Kafkaként, erőt vesz rajtad a sejtelem, hogy elképzelhető, hogy te csak egy egyre fakóbbra váltó kólás flakon vagy, millió más kólás flakon mellett ebben a kibaszott nagy gyárban.

Nem jut eszedbe az Idétlen időkig című film, mert az elcsépelt, mert happy endje van, és te azt nem érzed, amikor harmadszorra melegszel túl, mire beérsz az irodába, a  sapka szúr, a sál csomója fojt, viszont mellette még mindig betalál a hideg levegő

Harmadszor térsz le a fűre a buszról leszálló tömeg elől, harmadszorra lógsz be a büfé mellett az épületbe, mert akkor egyszer kevesebbszer kell lehúznod a kártyát.

De így harmadszorra gyalogolsz át a takarítónő előtt az éppen felmosott padlón, harmadszorra kérsz elnézést és harmadszorra mondja úgy, hogy semmi baj, hogy tudod, legszívesebben a combnyakadat törné el a felmosófával, és harmadszorra nem érdekel igazán, hogy neki lehet, hogy rosszabb, mint neked.

Odafent harmadszor akarsz bejutni a gépedre a régi jelszavaddal, harmadszor hallod a reggeli bögrecsilingeléseket, harmadszor látod ugyanazokat az embereket ugyanazon a helyeken.

Kicsit később ez lesz a  harmadik reggel, amikor hátradőlve morzsolod ki a csipába száradt álmot a szemedből, és ez lesz a harmadik reggel, amikor ekkora már sokadszorra érzed azt, hogy tulajdonképpen folyamatosan tudnál kávét inni, és csak azért nem teszed meg, mert érzed, hogy a világ összes kávéja sem lenne elég, csak átfolyna rajtad melegen, barnán, hasztalanul. Harmadszorra jut eszedbe, hogy talán te is pont ugyanolyan vagy, mint a Karib-tenger kalózaiban a félholt kapitány.

Harmadszorra nem érted, hogy lehet annyira fáradt az agyad, hogy nem  is tudod, honnan indulva, valami még magad előtt is rejtett asszociációval ezúttal a kézzel gyártott Lush szappan jut az eszedbe: ez kézzel gyártott Lush szappan vajon hogy fogyhat a németeknél, vajon ugyanilyen népszerű, mint amilyen nálunk, vagy nekik még mindig a második világháborús viccek jutnak róla eszükbe?

Harmadszorra hajlik délelőttbe a reggel, harmadszorra dolgozol ugyanazokon a végtelen problémákon, amelyeken még kétszer fogsz, még kétszer kelsz, még kétszer ürítesz, még kétszer indulsz el, még kétszer érsz be, még kétszer kezded el és még kétszer fogod nem befejezni, nem abbahagyni, csak feladni.

A végtelen a három után és a kettő előtt érkezik, de néha rögtön ez első után lesben áll, és a végtelen végtelen terét valóban úgy lehet leginkább elfedni a felfogására képtelen agyunk elől, hogy visszahajlítjuk önmagába, hogy újra ás újra és újra ugyanaz legyen, vég nélkül, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször, és jön a swung, a látszólagos megszakítás, mert a végtelenbe számolni sem egyszerű feladat, ezért itt három dimenzióssá hajlítják a nyolcast, egy váltó után újrafutjuk az egészet, egyszer, kétszer, háromszor...