Tudjátok sokféleképpen elképzeltem már, gondolatban megírtam már több száz első mondatot erről a pillanatról.
Írhatnám azt is, hogy sziasztok, ez és ez a nevem, ebben a blogban ez az utolsó bejegyzés, mert az eredendő ok, amiért létrejött, megszűnt, de jelen pillanatban azon kívül, hogy nem érzek semmit, egyedül azt tudom, hogy minden drámai felütésével együtt azt kellene írnom, hogy csak most kezdődött el.
Több mint két évvel ezelőtt elhagytam valakit azért a lányért, akivel ma reggel együtt megkerestük az elektromos hajnyíróm töltőjét, akinek ma reggel a teljes bizonyosság előérzetével megnéztem a telefonját, amíg ő nekem tojásos-baconos szendvicset csinált nekem a konyhában.
Csendben felhúztam a farmerem és csomagolni kezdtem.
Írhatnám azt is, hogy wow, engem megcsaltak, de szerintem sejtitek, hogy ez mennyire nem lenne fair. Leginkább Zolinak az a hozzászólása van az agyamban, amit még jóval régebben, sokadik sírásomra küldött el. Valószínűleg a fasza volt ki az egésszel, de attól függetlenül kurvára igaza volt - már ezelőtt több mint egy évvel.
"Néha csak úgy rád tud esni, hogy boldog vagy, máskor meg melózni kell érte. Azt meg, hogy érdemes-e munkát fektetni bele, az ember viszonylag hamar levágja, aztán vagy ennek tudatában dolgozik az ügyön, mert tudja, hogy megy ez, csak néha át kell lökni a döccenőkön, vagy roppant tehetségesen hazudozik magának, és minimum két ember életét bassza el.
De én csak ilyen fekete-fehérben tudok gondolkozni, meg egyébként se tudok mit kezdeni azzal, hogy aztán írjak ide bármit, miután meg lettem hivatkozva..."
Ezt a kapcsolatot egyedül már az predesztinálta, ahogy kezdődött, amire aztán rápakoltuk két ember minden hitét, hitetlenségét, gyávaságát, egyedülléttől való félelmét, szépségét, akaratát, erejét és bénultságát.
Most szabad vagyok, most normálisan beszéltük meg, most, rögtön harminckét évesen megint ott vagyok, hogy nem tudom, hol a faszomban fogok aludni.
Szabad vagyok.
Tesóm felhívott. Ez úgy megy, hogy én istentelenül tudom őket szidni, hogy soha nem veszik fel, de most én is lecsúsztam, nem vettem észre. Visszahívtam, nem vette fel, és mivel a mostanában nem túl sokszor beszéltünk egymással jól ismert okokból, így egyből kurva ideges lettem, hogy biztos BAJ van, Anya meghalt, valaki meghalt, kórházba került, nem tudom, mi a faszomért nem lehet felvenni azt a kibaszott telefont???!!
Anyát hívom, ádámcsutkaszívem nő, dobol a vér a halántékomon, felveszi.
- Sziamiújság?
- Semmi különös.
Anyám rokonoknál volt egész héten, nem tudja mi van otthon, de nem idegesítem fel, lerakjuk, aztán újra keresem tesómat.
- Sziamiújság?
- Semmi különös, veletek?
- Dolgozom, nincs semmi, ti hogy vagytok?
- Lehet, hogy elválunk.
Imádok a családommal beszélgetni. Illetve imádom őket hallgatni:
A sógorom keresi a PÉNZT. Tesóm meg anyám elbassza AZ Ő PÉNZÉT. Tesómnak részletesen be kell számolnia, hogy mire megy el AZ Ő PÉNZE. A bankkártyáját elvette, a baj ezzel csak az, hogy a családi pótlék, a gyes, minden arra megy. Az eurós hitelkártyáról már rég letiltotta. A gyerekek sem érdeklik, bár ezt állítólag már nem szomjasan vágta oda, de azért az ember megjegyzi az ilyesmit, főleg, ha az ajándékokat 23-án veszi meg, kapkodva, leszarva.
- Most hol van?
- Elment valamerre.
Anyám egész héten nem volt otthon, szóval nem ő húzta fel, az emberünk egyszerűen bekattant, aztán úgy maradt. Kint dolgozik, jól van, az összes haverja már elvált a faszba, elvesztették az itthoni kötődést, elvesztette már ő is rég, beszéltünk erről már eleget Nyomozóval.
De mi a picsának kellett megcsinálni akkor a második gyereket?
Az Ön Diákhitel 
törlesztőszámlájának egyenlege: harmincezernegyvenhat forint.
Köszönöm, köszönöm, KÖSZÖNÖM!!
Két hónap és vége! A rák egye ki a szíveteket.
A tegnapi szégyentelen bebaszás arra mindenképpen jó volt, hogy legalább megtudtam, kik azok az elfajzott kukkolók, akik ismernek, tudják, hogy itt fosom a szót, csak én nem tudom róluk, hogy ők tudják, hogy itt fosom a szót. Na, ennek vége, mert pontosan tudom én is, ők is, mindenki tud mindent, megbeszéltük, szent a béka, amúgy sem érdekelt már annyira, mint ahogy valószínűleg az én blogom sem őket, hiába ez a világ közepe.
A baj csak az, hogy ez az egész nem egy link-visszakövetésről szólt, mint ahogy eddig azt tudni véltem, hanem egy egyszerű információáramlásról, szóval lehet, hogy ők nem is azok, akik, bár a biztos ami tuti alapon kiosztott bekaphatjátok így sem került rossz helyre, mert azért mégiscsak.
Nade. Ha már idáig eljutottunk, akkor viszont az jelentkezzen, aki azt a nyomorék linket követte vissza, mert főleg az érdekelne, hogy a faszba csinálta? Vagy most így jó nekem, mert kellenek a rejtélyek az életemben? Ezen még gondolkoznom kell, de az ma nem fog menni.
A tetoválás messze van attól, hogy egyszerű műfaj legyen, ha éppen nem részegen ül vagy ültetik be a székbe az embert, bár nem tudom, hogy a valóságban is megeshetne-e egy ilyen történet? A hatkerben van (volt?) egy némi álszerénységgel Izabella Kávézónak nevezett felelőtlenül olcsó kocsma, amely létesítmény hátsó szobájában, rögtön jobbra, a wc mellett, konkrétan egy tetoválószalon működik, szóval elméletileg elég egyetlen rossz ajtón beesni, és már is kaphatsz egy örök emléket a bőröd alá miközben a nadrágodba hugyozol.
A lényeg: ha éppen nem részeg, vagy (örök)kamasz az állapotod, akkor van esélyed arra, hogy rágörcsölj, hogy jujj, mi legyen AZ, mert azért mégsem mindegy, milyen hülyeséggel fogsz évtizedeken keresztül a tükörben szemezni. Legalábbis nálam már jó ideje megy az agyrecskázás, hogy kitaláljak egy igazán rám jellemző, teljesen egyedi, nagyon mély mondanivalójú, fasza dolgot, amit aztán soha nem bánok meg, meg mit tudom én. Ja ez kb olyan, mint a társ és/vagy munkakereső oldalakon, hogy mondj magadról valamit - lehet, ezt a hasonlatot már előttem, de attól még igaz.
És, ahogy az lenni szokott, a megoldás szembejött, ott volt egy filmben. Illetve elhangzott egy filmben: nem kép volt, amit lenéztem valaki übermacsó főszereplő válláról, hanem egy mondat égett bele az agyamba. Ahogy és aki mondta, az annyira eltalált a mondanivalójával együtt, hogy azonnal tudtam, soha nem fog kimenni a fejemből.
Semmi eget verő bölcsesség, csak egy egyszerű igazság, ami kurvára jól jellemez engem, ráadásul megfogalmazásában kiválóan illeszkedik az átlagos tetoválások némileg giccses szimbólumrendszeréhez.
Aztán persze jött az, hogy mennyire menő vagy nem menő irodalmi tetoválást viselni, de úgy döntöttem, hogy pont lefosom. Hogy egészen őszinte legyek, azért elég sokat segített, hogy nézegettem ezt az írást és ezt a blogot, meg hát amúgy is, frankón menni fog hozzám egy ilyen irodalmi idézet, mert én egy kibaszott költő vagyok, naná. Már csak azt kellene kitalálni, hogy hova akarom, majd jön a fél-egy év bátorság keresés, aztán ha eleget találtam, talán lesz is belőle valami.
Ja, persze, hogy nem mondom el, mi az.
