Soha ne rúgjatok együtt be a munkahelyi backupotokkal, mert annak az a következménye, hogy reggel kilenckor nektek kell bemenni még részegen, mert a helyettesedet nem tudod felhívni, hogy helyettesítsen. Illetve fel tudod, csak baszik felvenni a telefont, mert valószínűleg részegebb mint te.
Epic fail.
És ez még csak a kezdet. A nap délelőtt tizenegykor fog végtelenné válni. Szerettelek benneteket.
Így, elnézve a szarrá fagyott Budapestet, ha rajtam múlna frankón áttenném az évkezdetet a tavaszra, mert ennek az évnek, így, egyelőre erősen 2010-es szaga van. A tavasz meg amúgy is minden újnak a kezdete, miért is ne lehetne az év kezdete is? És akkor március 15-én Ice Kossuthok lennének mindenhol, mert akkor még minden bizonnyal friss lenne az élmény a cenzúrával, káromkodásokkal, meg mindennel együtt, és végre valami friss indulat, mondanivaló fűszerezné meg az amúgy már némileg unalmas megemlékezéseket, arról nem beszélve, hogy a tüntetés-leveréskor mekkora utolsó utáni, végső revansot lehetne venni az amúgy is teljesen széjjelkent emeszpén?
És az is egyértelműnek tetszik, hogy tavasszal sokkal több ember értené meg az adótörvények gyerekcsinálási üzenetét, tavasszal sokkal jobban leszarnánk az elvett nyugdíjunkat, mert hangyatime-ból éppen megérkeznénk a tücsöktime-ba. Szóval ha nekem lenne kétharmadom, akkor bazmeg most az lenne az első, hogy alkotmányba vésném az új naptárt, aminek természetesen új neve is lenne, mert egyébként meg ki a faszom az a Gergely? Nem egy nagy név, az biztos.
Ha tavasszal lenne az újév, akkor lenne még laza két hónap megírni, átnyálazni, betenni egy kibaszott, magyarul tudó Wordbe az újévi köszöntőt, mert annyi idő alatt valószínűleg egy egész lexikont át lehet nézni.
Ha legalább nálunk lenne még két hónap még 2011-ig, akkor kurvára meg lehetne rendszabályozni a többi EU tagot, miszerint meg lehet ám gondolni ezt az lázadoskodást, mert ha nem tetszik ki lehet lépni Magyarországból! A mi időszámításunk szerint van még két hónapja mindenkinek, hogy átgondolja, mit akar, sőt ezzel a váratlan lépéssel a valószínűleg a meleg vasat ütni akaró európai multikat is bele lehetne annyira kavarni a dátumozással, hogy legalább egy ideig kussoljanak.
És ezt most sürgősen abbahagyom, mert ez nem egy politikai blog, csak jelezni akartam, hogy talán ideje lenne végre egy olyan intézkedésnek, aminek egyértelműen pozitív üzenete van.
A szakításban mindig ott van egy meg nem evett fazék leves, fél tábla csoki, vagy a hűtőbe bevágott jénaiban várakozó, szedőlapát-guillotine-nal lefelezett lasagne, ami önmaga végtelenül hétköznapi profánságában mindennél jobban jelzi valami meglévő folyamatosságnak a kegyetlen és drámai megszakítását, ugyanúgy, mint az el nem fogyott bor az előző estéről, melynek sűrű, meleg, de már széthulló intimitása obszcén átlátszóságba fagy a padlón maradt borospoharak lilába száradt, vékony ívű karikáiban.
Az asztal szélére kitett, be nem fizetett számlák minden elsöprő érzelmi káosz ellenére vastag, sárga felkiáltójelekként üvöltik, hogy itt nemcsak érzelmi árulásról van szó, hanem egy egész létező, alakuló, folyamatos életet rántanak le a vécén mindössze nagyjából húsz egészen egyszerű, hétköznapi szóval.
A szakítás hidegvérű, előre megfontolt gyilkosság, mert legkésőbb aznap már a gyilkos már tudja, hogy ölni fog, legalább egyszer lejátssza gondolatban azt a millió variációt az első bátortalan döfésre.
Soha nem úgy alakul. Nem akarnak meghalni. Védekeznek, megdöbbennek, szembe néznek, minden csupa véres, maszatos lesz, földöntúli hangokat adnak ki, csúszik a kéz a markolaton, ijedős, átgondolatlan mészáros munka - mert nem akarnak meghalni.
Ha sokszor öl az ember, sem megy könnyen, nem lehet elfelejteni a sok halált, nem férnek listába az emberi sorsok. A gyáva küszködő nem, de a többes szám elvégzi a maga dolgát: tettektől távolít, személytelenít, róla beszélni enged, beereszti a rettenet utáni első lélegzetet.
A gyáva újra és újra fél és mindig félni fog, de az utat már jól ismeri, kitaposta reszkető lábaival: irodalomba rejti el önnön gyilkos énjét, belekeni, belecsomagolja, szavakkal rejti el az éleit, hogy azok gördülékenységében tettei átpörögjenek átforogjanak a nyelven, fogakon, tudaton.
Mindig ez marad a megoldás. Nem taposott más utat.
Na most ha már komolyan ennyi pénz, energia és akarat összegyűlt egy helyen, akkor a NMHH helyében vettem volna a fáradságot, időt, mindenféle erőforrást, és sokkal jobban meggondoltam volna, hogy kiből csinálok jelképet, mert úgy gondolom Ice-T nem volt a legjobb választás. Sőt, elég nagy öngólnak tartom.
Ha már a kiskorúakat féltjük, akkor mondjuk sokkal jobb lett volna egy országos rádióból kiszűrni, mit tudom én, mondjuk Jackot, mert az mégiscsak sokkal jobban festene, ha majd esetleg ilyen sajtó-, szólásszabadságot, meg minden ilyen amerikai és francia, nyugati marhaságot féltő tüntetők azt skandálnák majd, hogy híííldövörld, minthogy itszonmadafaka. A híldövörld még graffitiben is sokkal jobban néz ki.
Ja és persze az a minimum, hogy itt is be legyen ágyazva a videó. Szerintem legközelebb a youtube-ot kellene feltolni, mi a fasznak pöcsölni itt a Tilossal?
Pár perccel tíz után felkelsz, mert tudod, hogy a negyvenkettedik, tengelyirányban 180°-os, nyögve ágyat túrás után be fog állni a derekad. Nem nézed magad a háló tükörfalán, mert tudod, ahogy felülsz, kivillan a polód alatt az alsó hasgörbület, a napodat meg nem kellene rögtön az elején elbaszni.
Papucs, szőrös, kapucnis pulcsi, faszvakarás, kávé. Az utóbbi időben nem vagy éhes reggelente, mert vagy a tested változik, vagy annyira jól élsz, hogy reggelre is marad a gyomrodban valami. A kávé viszont vallás. Kigumizod a kávépárna-zacskót, kiveszel egy korongot, beleteszed a szűrőbe, lecsukod a gép tetejét, alátolod a poharat a két édesítővel, aztán benyomod a gombot, és nézed, ahogy a forró, barna folyadék aláfröcsög a két kis nyíláson, ahogy mesteri kiszámítottsággal a pohár tetejére varázsolja a centis habot.
A net nagyjából halott, de arra pár szertartásos jópolgár-percre pont elég, amíg úgy teszel, mintha újságot olvasnál. A pohár kiürül, a délelőtt végére majd az aljába szárad a maradék hab, de a legnagyobb része már azon dolgozik, hogy aznap is útjára indítsa a szervezeted.
A kanapéra még pont átjutsz ebéd előtt, belefér vagy kétszer negyvenöt perc, mielőtt másodszor is elzarándokolnál a konyhába, hogy aztán újra a sorozatot bámulva edd magad rommá.
A nap további felében eljutsz az évad végéig, de a laptop már szedi az újabb részeket. Néha ránézel, ha már ott vagy, kényszeresen lecsekkolod a szociális hálódba kieresztett szonárokat, de mind azt mondja, hogy nem történik semmi odakint. Tél van, csendesen lehullik az a pár nap, míg át nem fordul tíz a tizenegybe és majd akkor is csak nehezen indul újra a világ, az az egyre öregebb, rettenetes gőzszörnyeteg.
Elgondolkozol, hogy rendben vannak-e, ezek a semmiről nem szóló, semmit nem hozó és semmit nem kérő napok, mert érzed, hogy odabenn a mélyben az az örökös útkereső feszültség csak célra, megfejtésre, vagy csak az átmeneti megkönnyebbülést hozó, belső, kapunyitó drogokra vár.
Vállat vonsz, pár napig még így maradhat: a nappal néha az első kávétól a következőig tart - aztán már csak pár óra a sötétedés.
Este hatkor elgondolkodsz az első pohár boron.
