A szakításban mindig ott van egy meg nem evett fazék leves, fél tábla csoki, vagy a hűtőbe bevágott jénaiban várakozó, szedőlapát-guillotine-nal lefelezett lasagne, ami önmaga végtelenül hétköznapi profánságában mindennél jobban jelzi valami meglévő folyamatosságnak a kegyetlen és drámai megszakítását, ugyanúgy, mint az el nem fogyott bor az előző estéről, melynek sűrű, meleg, de már széthulló intimitása obszcén átlátszóságba fagy a padlón maradt borospoharak lilába száradt, vékony ívű karikáiban.

Az asztal szélére kitett, be nem fizetett számlák minden elsöprő érzelmi káosz ellenére vastag, sárga felkiáltójelekként üvöltik, hogy itt nemcsak érzelmi árulásról van szó, hanem egy egész létező, alakuló, folyamatos életet rántanak le a vécén mindössze nagyjából húsz egészen egyszerű, hétköznapi szóval.

A szakítás hidegvérű, előre megfontolt gyilkosság, mert legkésőbb aznap már a gyilkos már tudja, hogy ölni fog, legalább egyszer lejátssza gondolatban azt a millió variációt az első bátortalan döfésre.

Soha nem úgy alakul. Nem akarnak meghalni. Védekeznek,  megdöbbennek, szembe néznek, minden csupa véres, maszatos lesz, földöntúli hangokat adnak ki, csúszik a kéz a markolaton, ijedős, átgondolatlan mészáros munka - mert nem akarnak meghalni.

Ha sokszor öl az ember, sem megy könnyen, nem lehet elfelejteni a sok halált, nem férnek listába az emberi sorsok. A gyáva küszködő nem, de a többes szám elvégzi a maga dolgát: tettektől távolít, személytelenít, róla beszélni enged, beereszti a rettenet utáni első lélegzetet.

A gyáva újra és újra fél és mindig félni fog, de az utat már jól ismeri, kitaposta reszkető lábaival: irodalomba rejti el önnön gyilkos énjét, belekeni, belecsomagolja, szavakkal rejti el az éleit, hogy azok gördülékenységében tettei átpörögjenek átforogjanak a nyelven, fogakon, tudaton.

Mindig ez marad a megoldás. Nem taposott más utat.