harminc

Szólok, ez nem lesz egy korrekt poszt.

Tegnap az utolsó utáni pillanatban ugrottam le a villamosról - bennem az volt, hogy még van vagy hat megálló mire a 4-es átér a Fehérvári útra.
 
Nem tudom, hogy mi van vele, nem jött sms, nem találkoztunk a cégnél sem. A két nap eseménydömpingjében csak tegnap este jöttem rá, hogy nem is gondoltam rá. Beszéltem róla, elmeséltem másoknak, hogy mi történt, hogy éltünk, említettem pillanatokat, momentumokat, megrajzoltam másoknak a magánéletem ívét, de gondolni nem gondoltam rá.

Azt hiszem az a nagyon túlfejlett védelmi rendszerem lezárta előlem a területet. Olyan igazi pszichopata módjára semmit nem érzek, semmit az ég világon. A maradék rész az...az jól érzi magát. Most azért az durva lenne, ha boldogat írnék. De mindenképpen megkönnyebbült vagyok, várom azt, ami még csak jönni fog.

Van egyfajta gátlástalan szabadságérzet abban, ha a kocsidból öltözködsz, ha nem rejtőzködsz a saját gépeden és ha nincs internet alattad minden pillanatban, ha albérleteket nézel saját magadnak, ha magadat készülsz éppen csődbe vinni, ha magadnak osztod be a pénzt és ha minden nap valami szutyok kaját eszel, mert konyhát sem láttál napok óta. Mondom ezt két-három nap elteltével.. Ez a két napnyi őszinteség hype-ja, és persze az csak szánandó lehet, hogy ehhez az kell, hogy egyedül legyek, de ez most így van.

Az első éjszaka rémülete után valahogy nem kínoz már az ideiglenesség, mert az idő és létfenntartás kényszertő ereje valahogy, akárhogy, de alakítani kezdte a dolgokat. Lassan felismerhető és visszaköszönő minták bukkannak fel már rögtön az első 48 óra után - az állandóság nyomai az ideiglenességben.

Nincs jó reggelt fingás ébredés után, nincs senseo kávé, nincs kényelem, nincs együttélés,  nincs ott a női kéz  mindent megkönnyítő nyoma minden pillanaton, viszont minden nap mész valahova és ha megiszol egy doboz sört a lakótársad csak annyit kérdez, hogy rövidet kérsz hozzá? Mindez persze nem marad így, mindez el fog tűnni, de egyetlen egy dolog megmarad ebből a minden közötti állapotból: a végtelen variációk lehetősége, amelyeket én, egyedül csakis én rendezhetek kedvemre. Ha elbaszom, az is az enyém lesz. De ha minden igaz, akkor az, ami lesz, az nagyjából olyan lesz, mint behunyt szemmel a tavaszi nap felé tartani az arcom, miközben azt kívánom, hogy csak maradjon minden így, csak maradjon minden pontosan ugyanígy.

Nem tudom, hogy most mi van a nyolckerben, nem értek a városrendezéshez, sem a politikához, és még csak szociológus sem vagyok, illetve semmi olyasmi sem, ami ahhoz kellene, hogy értsem az ottani folyamatokat. Sőt, alapvetően nagyképű dolog egy annyira szűk rálátásból bármit nyilatkozni, amit én éppen, hogy csak megszereztem: vasárnap óta - mindenféle napszakban - keresztülmentem vagy hatszor a Baross és a Práter utcán,  na meg a köztük lévő kis tucákon, tereken is előfordultam, mert ennyire kemény vagyok. Esténként pedig a tizenkettedik emelet távolságtartásából szemlélem egy sör és cigi kíséretében az odalenti mozgásokat.

Kábé kilencvenkilencben jártam ezelőtt a Práter utcában, Nyomozót kísérgettem egy darabig, amikor az ottani barátnőjéhez jött fel, akit Balatonon ismert meg a nyári meló alatt. Ketten együtt sem voltunk annyira bátrak, hogy elinduljunk befele a Körútról, igaz ezt a lányok sem ajánlották, inkább kijöttek elénk, hogy mindenki lássa: velük vagyunk. (Jó, igen, ketten voltak.)

A Práter utca volt, ahol életemben először injekciós tűt láttam a földön - rettenetesen be voltam szarva, hogy hova az istenbe keveredtem. Az azóta eltelt tizenkét évben ugyanaz a vízióm volt a kerülettel kapcsolatban, akárhányszor kerültem ki, mentem el előtte a villamossal:  valami posztapokaliptikus zsé kategóriás scif-fi jutott eszembe, ahol a romok között lerongyolódott emberek mászkálnak a ködben és halál vár ott minden kívülállóra, aki véletlenül 50 méternél többet tesz meg József körútról befelé. Ja, mint Luc Besson Banlieue 13-ja, valami olyasmi.

Amikor azt a lányt költöztettem, akinél most húzom meg magam, hatalmas parán voltam, hogy oda nekem be kell mennem autóval. Mert a célig csak eljutok majd valahogy, de, hogy amint magára hagyom a Twingot, azt öt percen belül elviszik, arról mélységesen meg voltam győződve.

Aztán jött a meglepetés, hogy ott is mindenféle autó áll az utcán, Octáviák, Toyoták, Fiatok, meg Budapest onnan bentről is csak Budapestnek néz ki, és, hogy senki nem akart megkéselni egész nap, sőt kinyitották az ajtót, amikor hurcolkodtunk és előre köszöntek. Igen, a cigányok is.

Az Ismerős Lány egy olyan emberrel ismerkedett meg eddig, aki nem tudott rácáfolni a kerület rossz hírére: a hetedikről költözik el éppen. Eddig imádta a környéket, de most betörtek hozzá a balkonról... Erre csak annyit tudok mondani, hogy amikor Újpestre költöztem, éppen azelőtt törtek be abba a lakásba, ahova mentem, mielőtt behurcolkodtam volna. Tény, hogy sem a negyedik, sem a nyolcadik kerület sem lesz soha egy második kerület, nem tudom azt mondani, hogy nem történik ott, a nyolcban semmi happening, mert biztos, hogy igen, de a felszínt karcolva annyit bevállalok hogy pozitívan csalódtam, sokkal kisebb lett az ismeretlen terület, a fehér folt, örülök, hogy erre is vitt az utam, akárhogy is történt.

Amikor leginkább számítottam valamire, az az éjjel tizenegyes hazaséta volt, de a kutyasétáltatókat leszámítva egyetlen emberrel sem találkoztam, nem követtek, nem toppantak ki elém hárman, hogy hirtelen feltűnés nélkül át kelljen mennem a másik oldalra, nem történt semmi - ami nem jelenti azt, hogy ez nem szerencse kérdése volt, vagy hogy máskor ne történhetne meg.

Hogy ezzel a rehabbal mi van, nem tudom. A Grund romkocsmában, ott Corvin projekt árnyékában ugyan megfordultunk Szépnevűékkel, de magához a Corvin sétányhoz akkor nem kerültem közelebb - meg most sem.

Nekem így annyi a véleményem, hogy sétány úgy ül a nyolcadik kerületen mint egy öreg arcba beültetett oda nem illő ékszer, mint egy fehér korona a lecsiszolt, beteg fogsoron. Ha Práter utcán sétálok lefele a Körútig, akkor az Üllői út felől a Kisfaludy, Nagytemplom és Futó utcán hármas  karomként hasít befelé a rehabilitáció. De a valaha(?) hírhedt utca utca még érintetlen, üres telkek és tűzfalházak váltják egymást egészen a Budapest közepén megbújó lakótelepig.

Nem szép környék, még mindig messze nem találom egészségesnek, én csak annyit akartam ezzel az egésszel, hogy megfogalmazzam azt, hogy azt hiszem ennek a városrésznek is megtaláltam a helyét magamban, és, hogy ezt az ugyan roppant felületes benyomást azért már bele lehet rakni az Én Budapestembe.

Elég nehéz anélkül erről beszélni, hogy ne mennék át valami borzasztó Oscar átadós, vidám vasárnapos együtt örülésbe, szóval csak ennyit, így férfias hátbaveregetésként, úgy Billy Mack módra:

Tegnap este tizenegykor értem "haza" - na ezen mennyit röhögtünk az Ismerős Lánnyal -, ő még valahol nem otthon volt. Kinyitottam egy üveg sört, és a Práter utcai tizenkettedik emeletről néztem le a városra. Nem kellett villany, ott fenn Budapest közepén soha nincs sötét, főleg nem ezzel a kilátással: a főváros elektromos zsibongása félhomályos, megnyugtató zsongásként szűrődik fel égbe - így van ez egészen hajnalig.

Elővettem a telefonom és elolvastam mindent, amit írtatok még aznap, aztán azokat, amiket az elmúlt nap összeszedett ez a blog, meg az emailcímem.

Soha életemben esélyem sem volt, hogy ismerőstől vegyek ki albérletet, soha nem voltam egy nagy barátkozós, kapcsolattartós, tőkehalmozós valaki. Ehhez képest tegnap este már a negyedik ajánlat érkezett meg tőletek, a kitartásra buzdító levelekről és kommentekről nem is beszélve, és erre nem lehet mást írni, minthogy fantasztikus, elképesztő, szárnyakat adó érzés, mert ez egyszerűen ilyen. Ha mit tudom én, Hillary Swank lennék, jelen pillanatban a könnyeimet törölném a mikrofon előtt, és ezt most halálosan komolyan, mindenféle irónia nélkül mondom. De így csak eltettem a telefont és egy csendes jóérzéssel nyugtáztam, hogy valahogyan, de akárhogy is minden rendben lesz, minden rendben van, a legjobb dolog az életemben még mindig megvan.

Ti vagytok azok.

Most pedig piáljunk whiskyt és nézzünk pornót!

Oké, ez hivatalos. A kínaiak elmehetnek a picsába a népességszabályzásukkal a netes szobapiachoz képest. Itt kizárólag fiatal, nemdohányzó lányoknak ajánlanak bármit. Akinek pöcse van, az ölje meg magát, faszom. Nem tudom, de az is olyan hülység volt anno, hogy kocsit csak szintén nemdohányzó hölgytől lehetett venni, mert egyrészt ki az a hülye, aki elhiszi, másrészt, az nem is biztos, hogy olyan jó dolog, ha a sztereotípia másik oldalát nézzük...

Egy albérletet találtam, ahol egyedülálló férfinak adnának ki szobát, de ez meg annyira munkásszáló-ízűen hangzott, hogy szinte láttam magam előtt, ahogy valami 98-as ÖKM-re veregetem brét egy üveg Szalon világossal a másik kezemben.

De utálom ezt.

Reggel hat van. Egy órával ezelőtt még éjszaka volt, elcsúszva jött a rettegés, a hajnali hideggel. Egész éjjel nem fáztam, de hajnalban hirtelen kevés lett az alsógatya és a poló, csupasznak éreztem magam, nem akartam, hogy meztelen legyen a térdem, a karom, magzatpózba szorultam, de az egyedüllét minden résen betalált, agyam minden önutálatával támadt, olyan képeket mutatott, amelyeket nem lehetett kibírni. Ez volt harmadik roham vasárnap reggel tíz óta.

Nyomozóék felkelnek. Nyomozó hatalmas szippantásokkal, fújásokkal, szívásokkal – az állandó orrdugulását nekem köszönheti, én vágtam fejbe egy, a közelgő hányásom felfogására szánt lábassal még kb. tizenöt éves koromban, első részegségem alkalmából. Régen volt.

Hamar elkészülnek, öt ötvenkor már a fegyvert kell felvenni, vagy mi van. Egy ideig mozdulatlan maradok. Az önkínzás abbamaradt, de már jól tudom, hogy nem fogok visszaaludni. Felöltözöm, reggelit csinálok, megkönnyebbültem veszem észre a nekem hagyott kávét. A tévét hangosra állítom, jó hangosra, hogy ne legyek egyedül. Felnyitom a laptopom és elkezdem összekenni a billentyűzetet a vajas ujjaimmal. Otthoni aktus.

--

A munkahelyemig jutottam első lendületből, ott megírtam az előző posztot majd elhajtottam az újbudai Tesco parkolójáig, cigit vettem és felhívtam Jazzt, hogy ne a blogomból tudja meg.

Elzután a Savoya park parkolójába hajtottam, kb. ott ismertem be, hogy fogalmam sincs, hogy mi a faszt csináljak. Nyomozó. Lakás, két szoba, New Jersey. Nyomozó meghallgatja azt, amit párszor már meghallgatott tőlem, de most a szokásosnál is nagyobb csalódást okoz. Szombathelyen van, szerelmes, elmennek Balatonra kirándulni, majd visszamennek New Jersey-be, de ott is mászkálnak, kb nyolcra otthon lesz, az jó?

Ha esetleg egy kulcsot adna… Ja persze, jó, akkor majd találkozunk valahol. Van két kulcsa, az egyiket odaadja, és tudjam, hogy bármeddig... Lófaszt.

Visszamegyek a multihoz, senki nem reagálja le, hogy már másodszor bukkanok fel vasárnap, mindenféle magyarázat nélkül. Négyig ott maradok, albérleteket nézek, de még azt sem tudom, hogy szoba, vagy lakás? A szoba olcsó, talán nincs kaució, de harminckettő vagyok, némileg öreg vadidegen emberek hülyeségeihez. Lakás? Drága, van kaució, pénzem viszont nincs. Túl vagyok a havi nagybevásárláson, a diákhitelen, a kocsitörlesztőn, a tankoláson. Fizetéselőleg?

Tökmindegy. Január van, egy kurva lyuk nem lesz kiadó. Pár óra alatt felírok négy albérletet a tizenegy kerből, az közel lenne és a kocsit is le tudnám tenni. Három után átmegyek egy ismerős lányhoz, akit nemrég költöztettem a nyolcker mélyére. Egy év  ismeretség után sokkal jobb barátnak bizonyul Nyomozónál, egyből felajánlja, hogy lakjak nála a következő hónapig és tudom, hogy komolyan gondolja annak ellenére, hogy egy szobás a lakás. Kb. hat fele jön az első roham, addig tudtam késleltetni, hogy a sötéttől való ösztönös emberi félelembe kapaszkodva rám ússzon rádöbbenés. A lány beszél hozzám, teát iszogatunk, az erkélyen cigizünk, de érzem, ahogy egyre kevésbé tudok figyelni rá. Mindent átvesz a félelem és minden küzdelem ellenére elveszítem a felszínen tartó egyetlen kapcsolatot. Mennem kell, nagyon gyorsan mennem kell onnan, mert megőrülök, ha nem történik valami.

Hét fele elindulok New Jerseybe. Az, ahogy az autópálya elém rakja a fehér csíkok határolta végtelenjét nem kapukat, de egész dimenziókat nyit meg bennem, a vezetés nyugtató monotóniája ugyanakkor sínen tart, egész nap talán most vagyok a legnyugodtabb, a csapongva száguldó gondolatok és én végre elférünk egy helyen.

Nyolc körül Nyomozó sehol, de negyed óra múlva jönnek, várjam meg őket a parkolóban, még dumálnak, meg elszívnak egy cigit, ok?

Köszi, nyomorult vagyok, de nem fáj, ne siess, igazán.

Huszonöt perc múlva telefonálok, hogy hol vannak? Most fordulnak be a sarkon. Nevetés, szerelem, fájó banalitás. Már tudom, hogy hiba volt leautóznom ide. Vacsorázunk, elfogy a zsemle, elmegyek a boltba, hogy hozzak nekik reggelre. Mire visszaérek a lány szalagavatóját nézik dvdről. Csatlakozom és húsz perc kötélugrálás, musical előadás, osztályfőnöktől való búcsúzás után érzem, hogy valószínűleg megőrültem, mert ez biztosan nem történhet meg velem a valóságban…

A kulccsal mi legyen, a másik a lányé és kellene neki holnap. Nem szólok,hogy pár órája még bármeddig maradhattam, és hogy a másik kulcsot nekem adta, hanem egyszerűen csak megbeszélem, hogy reggel vagy felhívom a csajt, vagy bedobom a postaládába. Kurvára feladtam ezt a srácot.

--

Hátradőlök, kezembe veszem a lány cd tartóját, és rohadék módón vigyorogva arra gondolok, hogy azért Nyomozónak kurva hosszú estéi lesznek a közeljövőben: Savaria karnevál 2005, Erdély, Kisbalaton, Rómeó és Júlia, Luxor, Képek 2009…

Reggel hét lesz és még mindig kurva sötét van. Nekem kibaszott sokáig az lesz még, az biztos.

A fürdőben magamat nézem, elmerülök a vizuális önkontroll és az önmagamra ismerés nyugalmat és higgadtságot hozó játékában: ez én vagyok. Ez vagyok én. Mindaz, ami idáig voltam, és most ez a valaki itt a tükörben: bőrnyaklánc, szürke póló, borosta, jóléttől kissé kikerekedett fej, ami most ordító kontrasztban áll a hatalmas karikákkal és fáradtságtól összeszűkült szemekkel. A tekintetem. A tekintetem, aminek még valahol ennyi végtelen szarság után is elhiszem, hogy van odabent valaki, aki miatt érdemes.

Lefürdök, megborotválkozom, hátha megyek albérletet nézni, aztán elindulok Budapestre, dolgozni. Öt évvel ezelőtt ugyanezt csináltam.