Nem tanultunk meg gentleman módjára háborúzni. Ha igazunk van, ha nyerünk is, nem vagyunk sem udvariasak, sem nagyvonalúak. Nem. Mi odabaszunk egy jó nagyot, hadd fröcsögjön, szemünkben a gyilkos indulat, taposni akarunk, addig míg mozog, míg él, hogy rohhadhjon meg a kurva anyját. Mi. A legtöbbünk. Én is, nem mondom.
Pedig kis formázással sokkal jobb eredményeket lehetne elérni, nem nyílna ki a másik fél zsebében a bicska, nem tolulna szájára ösztönből valami mocsok, hogy visszakézből úgy vágja pofán vele ellenfelét, hogy az a lehető legjobban fájjon.
Nekem ez a kis gondolatmenet Zolivagyok egyik kommentje elolvasása után fogalmazódott meg, és mivel istenments, hogy helyette beszéljek (erre aztán amúgy sem/végképp nincs szüksége, tud ő nyilatkozni elég jól, ha akar) úgyhogy azt mondom, hogy amit én éreztem, úgy tök felszínesen (bármiféle belelátás nélkül), zsigerből.
Volt az a veszett jó kép, azzal a féldisznón nagybőgőző hentessel, amire még én is írtam, hogy KELL. A lényeghez most érkezünk meg: az utolsó előtti hozzászoló Rékuc volt (http://rekafoto.com), aki annyit írt, hogy "a kép kapcsán csak annyit, hogy az orosz fotós is örül, ha feltüntetik a nevét a kép mellett (amelybe láthatóan elég sok munkát fektetett) és nem csak azt írják, hogy nemtommilyen szájtról gyűjtöttem be.
Nyilván most már nem fogod megkeresni a szerzőt, csak a jövőre nézve mondom, hogy ildomos legalább annyit odaböffenteni, hogy ki munkáját használod fel."
ÉN, mondom ÉN, találva éreztem magam, mert ha valaki, én aztán nagyüzemben lopom a képeket a google-n. Az elején teljesen magával ragadott a játék, hogy megfelelő és találó képeket találjak az írásokhoz, és ez a hév még most sem csökkent, számomra ez az egyik legélvezetesebb mellékterméke a blogírásnak.
Én úgy kapásból nem tudnám azt mondani, hogy Rékucnak ne lenne igaza, de (ő is) elbaszta. Ha nem ezzel a Criticalmasskommandós, kerékagykommentelős, politikaitémábanvéleménynyilvánítós, vérgőzős megosztottmagyar mentalitással ugatott volna be, akkor ahelyett, amit gondoltam, azt mormogtam volna, hogy végülis, baszki, tényleg, igazad van. (Az, hogy Zoli beengedte, és nem írt vissza semmit, az nekem egyébként üzenetértékkel bírt.)
A blogolók nem is olyan régen hajmeresztő módon felhúzták magukat, amikor az a Babiczky fiú huszonnyolcezer (nemtommennyit) karaktert lopott tulajdonképpen vágás és szerkesztés nélkül a csucsuka.blog.hu-ról. És amikor azt írom, hogy hajmeresztő módon, akkor azt gondolom, hogy pont ugyanúgy túlhúzták a jogos felháborodást (a legenyhébb jelző, amit kapott a "faszfej" volt) és a srác nagyképűen és faszfej módon reagált.
Ha engem károsítottak volna meg, pontosan ugyanezt tettem volna én is, nem mintha ez veszély fenyegetne, hogy innen feltétlenül lopni szeretne valaki akár csak egy mondatot is, de mocskos módon leugattam volna én is. Amúgy mélységesen egyetértettem a kirohanókkal és örült a szívem, hogy tetten érték és nyilvánosság előtt lenullázták a csávót pusztán a webkettő erejével... Ilyen vagyok - én is.
Ha kicsit kultúráltabban, kicsit átgondolva, kicsit szerkesztve mondta volna a fotós hölgy, azt, amit végülis mondott, akkor nem azt gondoltam volna, amit gondoltam.
A tanulság annyi, hogy a blogok által szárnyat kapott, az emberben eredendően ottlévő szabadszájúság akár vissza is üthet, kétélű fegyver ez, bassza meg.
Amúgy a fotókhoz nem értek, de a Rékafotó.com-on nekem tetsző képeket találtam. (Azóta újra tükörreflexes gépet akarok, életemben immár harmadszorra.) A régi blogján ajánlott fotóblogon elképesztően jó képekre bukkantam, hihhetettlen színek, komolyan.
Azóta rékafotós képek és a másik oldalról letöltött átlátszó rákok, csigák, légbuborékok és növények váltakoznak 10 perces periódusokban háttérképekként a gépemen.
Adott egy darab közös képviselő, aki történetesen felettünk lakik egy emelettel (a házban lakik, egy emelett feljebb, mint mi? Húú, nem áll össze ez a mondat, sehogy. Ez blogakadémiáért kiált.) Az egy darab közös képviselőt kurvára zavarta, majd megőrült tőle, hogy a főbérlő a kilépőnk fél centiméterét, ami tulajdonképpen az "ablakpárkányunk", igényesen, valami taposócserép-félességgel lefedette. Azért zavarta, mert "a ház védett homlokzatú" és nem illik a képbe, az az egyszázad négyzetméter taposó. Azért nem, mert mindenhol máshol az baszottul igénytelen bádog van, ami csillog bele az ember pofájába, felmelegszik, és főleg RONDA.
Az egy darab közös képviselőt egyedül azért zavarta, mert ő látta, hogy nekünk más csík van ott alul, mint a többieknek. Rajta kívül senki más nem látta, és nem is érdekelt senkit, messziről meg pláne nem látszott, felejtsd el. De a ház "védett homlokzatú", bünti lett kilátásba helyezve, ezért a "védett homlokzat" ismerős általi felújításakor a szegély ki lett cserélve, nem volt kegyelem.
Az egy darab közös képviselő nekem anno szinte megtiltotta, hogy tányéros tévém legyen, mert a ház "védett homlokzatú", és rondítaná az összképet. (Amúgy ketten-hárman azért feltették valamikor, én meg a végén nem is azt akartam.)
A ház "védett homlokzatán" hétvége óta egy GECI NAGY világító reklámtábla van, ott legfelül, hogy fennen hirdesse: a háznak egy darab korrumpálható, szarrágó, kicsinyes, rosszindulatú és hiteltelen fos közös képviselője van.
Ezúttal csak angolul, kikopizva és az intimebb részek kifüttyölve, elnézést ezért mindenkitől. Ezt a HR managerünk kapta egy "Internal Communication" aláírású angol fő-félistentől.
"This year in the annual ------ (company) Christmas greeting we are going to include a montage of festive messages in all of our --------- (company) languages and to do this your assistance is required.
I am writing to you to request that you film some of your employees saying “Happy Holidays ----- (tudjátok, company)!” to the camera in your native language. "
Van kínosabb a fentről szervezett (babiloni) művidámságnál?
Az első kettőnek egyetlen közös pontja van (a harmadikkal pedig példálózni fogok), mégpedig az, hogy valaki valahol úgy véli és/vagy valaki valahol bebizonytotta, hogy rájuk, de inkább ezekre vagyunk kiváncsiak. És bazmeg, tényleg.
Tegnap én rettenetesen feltoltam az agyam azon, hogy meg kell várni a még bóhocnak is szánalmas Benkőt, hogy eljussak a Showder Klubhoz (ami egyébként elég gyenge volt, Kiss Ádám sem különben, vagy leszarta a rákészülést vagy kifogyott mostanában poénokból. Majd kiderül következőre, rossz napja bárkinek lehet.)
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy viccen kívül, valóban egy új valóságimitációs showra kiváncsi az egész ország, a sok otthonülő kukkoló, aki alig várja, hogy meglesse a szomszéd genitáliáit. Vagy legalább úgy érezze magát.
Nem gondolkoztam én azon, hogy nem mertek esetleg az NCIS-szel versenyezni, hol érdekelt az engem, eszembe sem jutott. Ma reggel néztem meg csak a műsort, hogy akkor hogy is van ez pontosan? Ekkor gondoltam először erre, hogy ebben okosság van. Megnéztem a google-n és NEM, nincs benne okosság. Gyerekek, itt az van, hogy statisztikailag TE és ÉN és MI MiNDANNYIAN, de legalább tévénéző részünk 30%-a a Benkőre kiváncsi. Nem csak a Benkőre, erre a JELENSÉGRE. Hát faszom. Talán még az OTP is Benkővel fog reklámoztatni, hagyja majd a faszba a stand-uposokat.
Elolvastam egy csomó cikket, írást hőbörgést a Slágerről, meg a Danubiusról, és ha a politikát, meg az eljárás milyenségét, a botrányt letesszük, egyedül csak az zavar kurvára, hogy a Petőfin kívül még mindig senki nem gondolja azt, hogy ráférne egy országos, zenei vérfrissítés a statiszitikai számok mögött meghúzódó hús-vér (átlag)emberekre. Én nem az idősek ellen, nem anyáink-apáink ellen vagyok, akik biztosan szeretik a 70-es, 80-as évek örökzöldjeit, de könyörgöm: amit nem ismer az ember, azt nem is szeretheti. Azt, hogy mérik fel a kedves kutatók, a közvéleményünk istenei? (Az, hogy a profitistent imádó döntéshozó -1% rizikót vállal, az szánalmas, de egyértelmű, a Petőfinek egyszerűen nem volt más választása, tehát ők sem hősök - ergo velük nincs mit tenni. Ezért haragszom most a közvélemény-kutatókra, mert legalább rájuk lehet. Ez errefele (is) így működik.)
Az egész gatyábafosás és igénytelenség ugyanolyan, mint a Magyar Esküvő: vagy elképzelni sem tudják mulatós nélkül, vagy gondolnak egy kis funky-t, de nem merik, mert a vendégek még a végén megsértődnek, hiszen esküvő mulatós nélkül??!! Az egy világbotrány lenne! Az SZOKÁS, az HAGYOMÁNY!! Csak arra lehet táncolni meg inni, MULATNI!
Talán még a mennyasszonytáncnál sem dobnának borítékot.
Nekem kimeríthetetlen téma, lehet, hogy 25 éves kor után már nem szabadna elköltözni otthonról, mert túl nagy a sokk, vagy éppen túl nagy az öröm, és nem tudja feldolgozni az ember, hogy már nem a szüleivel él. 
A hazajárás jelenségére én mindenesetre nem szűnök meg újra és újra rácsodálkozni, főleg, mivel az utóbbi időkben úgy néz ki, hogy sokszor nekem EZ A Program.
Otthon voltam megint, igaz most kötelező volt a megjelenés: a keresztfiam múlt héten öt éves lett, és jött november elseje is. Tú in van.
Mindig vannak általános jelenségek, mint a vasárnapi húsleves, a paradicsomszósz és főtt hús, a hűtőnyi "hazai" vasárnap délutáni elpakolása, vagy az, hogy a 18 éves születésnapra kapott adidas suhogós még mindig ott vár a szekrényben. Ha csak hazajársz, akkor ezek azok a járulékos jelenségek, amitől - a családon kívül - otthon az otthon, de most észrevettem egyebet is:
Otthon pl. mindig balra fordulva nézelődök a patikában, nem azért, mert nagyon érdekelnek a vitrinben elhelyezett mellszívók és a digitális lázmérők, hanem, mert nem szeretném, hogy észrevegyen a volt osztályfőnököm, aki a tőlem jobbra kanyargó sorban áll.
Otthon az a hely, ahol csak azért mert az nosztalgia, hajlandó vagyok beülni életveszélyesen részeg emberek közé, hogy pillanatokon belül én is azzá váljak (péntek van, fáradt vagyok), hajlandó vagyok meghallgatni és abban a pillanatban szeretni minden "zs" kategóriás magyar számot a még mindig ötvenessel működő zenegépből. Máté Péternél és a nem magyar, ezért az est csúcspontját jelentő U2 With or without you című opuszánál már határozottan könnybe borul a szemem és fotózni szeretnék, hogy megörökítsem ezt egyszeri és utolérhetetlenül szép pillanatot. Ha valaki blogot ír, mint én, akkor tudja,hogy erről nagyon szép bejegyzést fog írni, amint hazaér. (Nem. Töpörtyűt és kolbászt eszik savanyúval, plusz valami házi kosztot mikrózás nélkül és a bal zoknit magán hagyva öntudatlanul fákszik reggelig kamaszkori nyekergő ágyon. )
Hazafele gőzölögve még talán az is felötlik benne ,hogy a valahogy mindig önmagától megszerveződő karácsony előtti osztálytalálkozóra is visszaböffenthetne valamit, mert hát annyira jó most otthon, de, hogy ezt valóban komolyan gondolja, még mindig meg kellene innia további két felest, de hálistennek nincs több pénze. És különben is: már mindenki megvolt onnan, akit meg lehetett fűzni, még a nem túl szép Gabi is, aki hálistennek legjobbkor vált el, viszont annyira férfigyűlölőbe ment át, hogy csak egyszer volt hajlandó szexelni. Amikor három hónap után rájött az ember, hogy még biztos nem telt el annyi idő, hogy ezt az intimebb ismerettséget ne lehetne felújítani, valamiért már nemet mondott. Pasigyűlölő lett, azért.
Vissza AZ ágyhoz: attól természetesen mindig meghatódik, elméláz az évek és az ott hanyattvágott csajok során, de mivel most már felnőtt és komoly ember már csak szégyenkezik, hogy mi mindent hallhatott a délután sziesztázni próbáló, vagy éjszaka sorban wc-re osonó család. Akkor és ott gond nélkül meggyőzte magát és a lányt is, hogy azon ajtón nem márpedig megy ki hang, sőt, be sem nyit senki. A zavarbaejtő gondolatokat letéve elkezdené olvasni az egyik régi könyvét, de rájön, hogy már semmi nem ott van, ahol volt, így csak testvére egyik csíkos könyvét találja meg, valami Abigélt. Ebből harminc oldalt kapásból elolvas, mert igen jó.
Az otthon az a hely, ahol gyorsan elugrik fodrászhoz, valamint megtankolja az autót, mert "odafenn" a fodrász és a benzin sokkal drágább.
Otthon csak olyan cuccokban megy "be a városba", vagy plázázni, amilyen márka otthon még nem reprezenetálta magát. AZ utóbbi időben ez egyre nehezebb, ezért kicsit meg van sértődve, mert ezek azt se értik, hogy milyen jó dolguk van ezekkel a boltokkal. Például egy napon emlegetik a takkót a nyújorkerrel. Nem hiszi el, nem értenek hozzá. Olcsó ruhákból azért egy-két helyi butikban időnként bevásárol, mert hát az is jó, ha odafenn nem tudják, mit hord, és így legalább annyira különlegesnek érzi magát, mintha spanyolból, vagy olaszból öltözne.
A otthon továbbá az a hely ahol nem az, hogy nem zavarja, de eszébe sem jut, hogy hallják-e a wc-n, azaz nem kell másnak kötelezően huszonötösön hallgatni a tévét, míg elvonul. Közben persze megnézi az ajtóra kicelukszozott Story vagy Nők Lapja naptárban - biztos, ami biztos -, hogy mikor is lesz a névnapja a barátnőjének, valamint azt, hogy milyen nevű csaja nem volt. Az otthon az a hely, ahol rájön, hogy az anyja még mindig creptót vesz és nem tud eléggé hálás lenni, hogy az albérletben cevaplusz van, bár a teszkóban az érdekelte a legkevésbé, hogy milyen gurigacsomagot vegyenek, mikor megint volt bőrkabát 9000-ért, és éppen a havi kiadásokat csoportosította át (diákhitel megint elmarad) és a sör is ott van, már csak két folyosóval arrébb.
Az igazi otthon az a hely, ahol meleg, békesség és wc-ben bulvárlap van.
