Nem tanultunk meg gentleman módjára háborúzni. Ha igazunk van, ha nyerünk is, nem vagyunk sem udvariasak, sem nagyvonalúak. Nem. Mi odabaszunk egy jó nagyot, hadd fröcsögjön, szemünkben a gyilkos indulat, taposni akarunk, addig míg mozog, míg él, hogy rohhadhjon meg a kurva anyját. Mi. A legtöbbünk. Én is, nem mondom.

Pedig kis formázással sokkal jobb eredményeket lehetne elérni, nem nyílna ki a másik fél zsebében a bicska, nem tolulna szájára ösztönből valami mocsok, hogy visszakézből úgy vágja pofán vele ellenfelét, hogy az a lehető legjobban fájjon.

Nekem ez a kis gondolatmenet Zolivagyok egyik kommentje elolvasása után fogalmazódott meg, és mivel istenments, hogy helyette beszéljek (erre aztán amúgy sem/végképp nincs szüksége, tud ő nyilatkozni elég jól, ha akar) úgyhogy azt mondom, hogy amit én éreztem, úgy tök felszínesen (bármiféle belelátás nélkül), zsigerből.

Volt az a veszett jó kép, azzal a féldisznón nagybőgőző hentessel, amire még én is írtam, hogy KELL. A lényeghez most érkezünk meg: az utolsó előtti hozzászoló Rékuc volt (http://rekafoto.com), aki annyit írt, hogy "a kép kapcsán csak annyit, hogy az orosz fotós is örül, ha feltüntetik a nevét a kép mellett (amelybe láthatóan elég sok munkát fektetett) és nem csak azt írják, hogy nemtommilyen szájtról gyűjtöttem be.
Nyilván most már nem fogod megkeresni a szerzőt, csak a jövőre nézve mondom, hogy ildomos legalább annyit odaböffenteni, hogy ki munkáját használod fel."

                          

ÉN, mondom ÉN, találva éreztem magam, mert ha valaki, én aztán nagyüzemben lopom a képeket a google-n. Az elején teljesen  magával ragadott a játék, hogy megfelelő és találó képeket találjak az írásokhoz, és ez a hév még most sem csökkent, számomra ez az egyik legélvezetesebb mellékterméke a blogírásnak.

Én úgy kapásból nem tudnám azt mondani, hogy Rékucnak ne lenne igaza, de (ő is) elbaszta. Ha nem ezzel a Criticalmasskommandós, kerékagykommentelős, politikaitémábanvéleménynyilvánítós, vérgőzős megosztottmagyar mentalitással ugatott volna be, akkor ahelyett, amit gondoltam, azt mormogtam volna, hogy végülis, baszki, tényleg, igazad van. (Az, hogy Zoli beengedte, és nem írt vissza semmit, az nekem  egyébként üzenetértékkel bírt.)

A blogolók nem is olyan régen hajmeresztő módon felhúzták magukat, amikor az a  Babiczky fiú huszonnyolcezer (nemtommennyit) karaktert lopott tulajdonképpen vágás és szerkesztés nélkül a csucsuka.blog.hu-ról. És amikor azt írom, hogy hajmeresztő módon, akkor azt gondolom, hogy pont ugyanúgy túlhúzták a jogos felháborodást (a legenyhébb jelző, amit kapott a "faszfej" volt) és a srác nagyképűen és faszfej módon reagált.

Ha engem károsítottak volna meg, pontosan ugyanezt tettem volna én is, nem mintha ez  veszély fenyegetne, hogy innen feltétlenül lopni szeretne valaki akár csak egy mondatot is, de mocskos módon leugattam volna én is. Amúgy mélységesen egyetértettem a kirohanókkal és örült a szívem, hogy tetten érték és nyilvánosság előtt lenullázták a csávót pusztán a webkettő erejével... Ilyen vagyok  - én is.

Ha kicsit kultúráltabban, kicsit átgondolva, kicsit szerkesztve mondta volna a fotós hölgy, azt, amit végülis mondott, akkor nem azt gondoltam volna, amit gondoltam.

A tanulság annyi, hogy a blogok által szárnyat kapott, az emberben eredendően ottlévő szabadszájúság akár vissza is üthet, kétélű fegyver ez, bassza meg.

Amúgy a fotókhoz nem értek, de a Rékafotó.com-on nekem tetsző képeket találtam. (Azóta újra tükörreflexes gépet akarok, életemben immár harmadszorra.) A régi blogján ajánlott fotóblogon elképesztően jó képekre bukkantam, hihhetettlen színek, komolyan.

Azóta rékafotós képek és a másik oldalról letöltött átlátszó rákok, csigák, légbuborékok és növények váltakoznak 10 perces periódusokban háttérképekként a gépemen.