Három hét után most fordultam először hátra az irodai székemmel. Háttal a "floor"-nak, háttal a munkának, a gépnek, az embereknek. Szinte rám ugrik a negyedik emeleti panoráma, egyszerre döbbenti meg a látvány nagyszerűségét befogadni próbáló szívet és a méreteket…
Vasárnap délelőtt elmentem edzőterembe. A cég elköltözött, mi elköltöztünk, de volt annyi eszem, hogy úgy vettem meg a bérletet, hogy még fél hónapig "innen" kelljen a világ végére járkálnom "oda". Amihez persze az égadta egy világon de semmi kedvem, így…
Isolde rálinkelt Zolira. Brilliáns és priceless nettörténelmi pillanat - nekem mindenképpen. Egy csomó dolgot bizonyít ez, hogy mit pontosan, azt még nem tudom (talán azt, hogy a net megszámolható és emberléptékű időn belül megismerhető, feltérképezhető dolog), de akkor is…
Még véletlenül sem olvasom el az összes cikket arról, hogy mi történt, hogy történt, ki a hibás, melyik politikus milyen "beszólós, én a néppel vagyok"-pózban tetszelgett. Nekem elég volt az az egy kép, hogy ez a sáros, mérgező mocsok házközépig felért, ezt bazmeg…
Meghúzódott a hátam, amivel most abban a tipikus betegség-stádiumban vagyok, hogy éppen észrevettem, hogy ebből lassan rendszer lesz, tehát valami nem okés, el kellene menni dokihoz vele, hogy mifaszezmáááár? Az új iroda légkondija pont a jobb kézfejemre fújja a levegőt,ha olyanja…
