A NYUGALOM az, amikor hajnal négy fele, valószínűleg egy fülemüle illetőségű szárnyas addig csavarja az ablakon túl, míg ki nem érdemel egy bal szemöldökfelhúzást, hogy "Nnna, mááán!", szabadfordításban "miazapádpöcsevan,ménemalszolmááán!" A fülemüle a szemöldökfelhúzásra ugyan abbahagyja, de jóvátehetetlen kárt okoz az utca csendjének, mert a bokorbeli verebek erre elkezdik végigtwitteterelni a házsort, hogy figyeljél, új nap van, mekkora már, itt a Nap, meg az ég meg minden, sose volt még ilyen szép!

Kicsivel később a galambok sokkal megfontoltabb ércességgel, de hasonló kitartással közlik rengeteg "ú" betűjüket, majd nincs mese, ekkor már a tarajos kollegáknak is be kell szállni. Repedtfazék hangjukon kürtölik szét  a hátsó kertekből, hogy "uu öö úúú őőő", mintha ez ilyen kurva fontos dolog lenne, pedig már mindenkinek órája meg mobiltelefonja van, de hát ilyenek ezek a gúnárjellemű férfityúkok, mindig a hiúság, meg a gőg, meg a fontoskodás.

Nincs más hátra, erre már ki kell menni a ház sarkáig, gatyaszélből pössenteni egyet, mert ennyi indulat határozott véleménynyilvánítást igényel. Az ágy méltatlankodó recsegéssel enged ki magából, és ugyanezzel recsegéssel, plusz egy kis dohogó felhanggal fogad, hogy  "dohohóó, nagy ugye, most meg visszajössz, dehogy akarsz te felkelni!", és én magyaráznám neki a madarakat, a hólyagomat, elfojthatatlan ingereket, de ez ilyen nyakas ágy, öreg is, nem is érdekli, benne kérem aludni kell, nem kíváncsi kétlábon kigondolt kifogásokra. Így inkább balra fordulok, kezemet befűzöm a keze alá, bele egyenesen a nagy bögre, meleg, cukrostej puhaságba, egészen addig míg kézfejemen párás szusszanatok formájában meg nem érkezik az üzenet, hogy a világ túlsó felén, itt szorosan mellettem, minden rendben van, siessek, mert szeretettel várnak.

Hát indulok.