Ez az a kerület, ahol New Jersey-n kívül igazán otthon tudom magam érezni. Nem New York, nem London, hanem Budapest a Kosztolányitól, a Fehérvári úttól lefele, Albertfalváig. Kelenföld? Nekem Kelenföld a pályaudvart meg a végtelen panelsort jelenti, de végül is belefér ez a kép is - voltam eleget arra is. De nekem ebben benne vannak a Karolina, a Villányi út, meg ez e két utca és a Bocskai út által határolt dzsungelmennyiségű fát és szanatóriumi csendet felvonultató kis utcák is. Ezt a részt szerintem már máshogy hívják, de hirtelen nem találtam olyan térképet, ami tartalmazná a városrészek neveit. Mindegy. Nekem ez így van meg, nekem ez egy egységes egész, szerkezetileg, hangulatilag, stílusban, érzelmileg, akárhogy. Én ilyen törzsi ember vagyok, szarok a hivatalos határokra.

A faszolós-ablérletvégés posztban emlegetett mindenféle komolyabb megfontolás azt jelenti, hogy tizenkilencre lapot húztunk és a multi régóta levegőben lógó költözéséről szóló több mint pletykát készpénznek vettük: ha már költözni kell és ilyen rohadt mobilak vagyunk, akkor költözzünk a cég után előtt. Az nem baj, hogy évek óta a kilépés gondolatát dédelgetem magamban, ha egyszer valóra is válik az ábránd, akkor is jó a tizenegy ker, mert azt szeretem az összes közül a legjobban.

Nem szép. Nem, nem az, nehéz lenne szépként látni a szocreál vagy álklasszikus házsorokat, hetvenes-nyolcvanas évekbeli lakótelepeket, eredeti funkciójukat már rég be nem töltő gyárakat, telepeket. De értem a nyelvüket, azt, ahogy szólnak hozzám ezek az épületek, a poros utcák, a nagy, mohaszőnyegeket takaró fák. Értem a nagy udvarú óvodák zaját, szeretem a külváros bátrabban húzódó tereinek léptékét. Ha erre járok, elmúlik a város okozta stressz és éberség, lezajlik bennem az összes testi-pszichológiai folyamat, amit hangulatban olyan jól visszaadott a  Mátrix második része, amikor a Nabukodonozor ott állt Zion kapuja előtt és az irányítóközpontos csaj valami édespuha hangon bemondta, miközben kinyitotta a kaput, hogy (nem tudom pontosan, de) Isten hozott itthon, puha paplan, vetett ágy...

Budapestnek ez a része olyan nekem, mint egy régi, kitérdelt, megkopott, nyúlott melegítőalsó. Nem szép, biztosan nem új, de eszedbe sem jutna így nézni rá. Egyszerűen annyira kényelmes, hogy eszedbe sem jutna mást felvenni vasárnap reggel. Ebben teszel-veszel otthon, ebben bütykölsz, ebben kanalazod a húslevest, és ebben nézed a kifeküdt kanapén a délutáni filmeket.

Az albérlet sokkal rosszabbul nézett ki a fotókon, egyedül a konyha fogott meg bennünket. Az sem nézet ki olyan hú, de modernnek, de áradt belőle a már emlegetett otthonosság. A fotók a ingatlanos csávót dicsérik, egy másik albérletnél egyszerűen belefényképezte magát a képbe. Nézem a fürdőről a képet, mondom, ki ez a tojásfejű bénabéla, aki ott gyötri a telefonját (!) a tükörben? Az ingatlanos - bár még két egyformát nem láttam (de egy normálisat sem) - egy külön állatfaj, én erről mára már nagyon mélyen meg vagyok győződve.

Az épület ellőtt parkoló óriásplatánokat elnézve, már kifejezetten előnyként könyveltem el, hogy a lakás a negyediken van. Lift nincs. Tudom, de mit csináljak? Leírom majd sportolásként, ez van.

Másfél szoba. TÉR! A 43 négyzetméter a 32 után igazi luxusnak tűnik. Külön fürdő és -!!!- külön wc. A lakás sokkal jobb állapotban van, mint ahogy a képeken kinézett. Új ablakok, harmonikaajtók, mert megérdemeltem, azért :) (de OTT nem!!), és klíma. Nem akarok klímázni, de Jazz azt mondta, hogy a ház tetején nem véletlenül van ilyen berendezés. Ha majd végre egyszer nyár lesz, ki fog derülni. Odakint zöld, zöld, zöld mindenhol. Csend. Ingyenes parkolás, nyugi, szomszéd alig. Tizennégy négyzetméteres saját pince. Erre így együtt, nem tudtam nem rábólintani, pedig szívtam a fogam az ötezres többleten (mert ilyen vagyok), de annyi pluszt kaptunk hozzá a mostanihoz képest, hogy muszáj volt kivenni, főleg, hogy Szeplős már öt perce rángatta a hátam mögött a pólóm alját, hogy AKAROMAKAROMAKAROM!