08:29 AM CEST, Albertfalva, Okmányiroda

 
Sikerült. Szeplőst leszállítottam épen, egészségesen, IDŐBEN a legkorábbi szabad időpontot biztosítani tudó okmányirodába. Vérlázítóan korai kelés, zombireggeli, se belső, se kinti szürkületet nem űző kávé, fürdés, öltözés, indulás. Dugó. Idő. Dugó. Kerülés, záróvonalak, kicsi menés, dugó. Pofátlankodás, rámenősködés, dugó. Idő. Végre haladunk, sok lámpa, haladunk, hol a Városháza? Nincs hely.

Ki is mondta, hogy kocsival jöjjünk? Soha többet ne hallgass rám. Jó. Te menj, én majd parkolok.

Ott ülünk. 8:29, 8:30, Szeplőst hívják is. Ez az a pont, amikor hátradőlök, leeresztek, majd felfogom testem jelzéseit és olyan ízesen azt mondom magamnak: akkor most elmegyek SZARNI. Mert ezt így mondjuk, és ez nem is feltétlenül  visszataszító vulgaritás (végülis de), hanem egyfajta rém "egyszerű", paraszti bensőségesség. Mert - és férfi  lévén megint a csak a férfiakról írok, akik fél életükben amúgy is olyan dolgokról beszélnek, hogy mekkorát szartak, mekkorát dugtak, mekkorát fingtak - ez az a pillanat, ahol végre önmaga lehet az ember, ahol egyedül van, kiereszt testben-agyban, ahol a nagy dolgokkal nagy gondolatok jönnek. A jóleső magány percei ezek, ahol végre nem kell visszafogni semmit,  kilóghat az ing, vádlira eresztve szellőzik anyag és szellőzünk mi magunk is. És kurvára fontos lenne, hogy ez valóban így történhessen.

Ezért nem értem azokat a jelenségeket, amik akkor fogadnak, ha idegen helyen ér a szükség. 31 év alatt ért már elégszer, vendégségben, barátnőnél, közintézményben, úton, beülős helyen, külföldön, belföldön, jó helyen, neccesen. Általában négy típusú mellékhelyiséggel - még az elnevezés is olyan degradáló - találkoztam:

1. A wc, ahova éppen, hogy nem hánysz be. Nincs az az isten, hogy ott megtaláljon az ihlet, inkább tolod később a glicerinkúpot székrekedésre, semhogy oda bemenj.

2. A pottyantós. Falun vagy, eldöngicsélsz a legyekkel és reméled, hogy nem mászik egy kurva nagy pók a seggedbe - vagy megint sztrájkba lépsz

3. Felálltam, és a "presszókávé, óriáskiflis sonkás melegszendvics ketchuppal" illatú büfé mellett megtaláltam a wc-t. Örültem neki, mert utálom megkérdezni, hogy hol a "mosdó". Álszent dolog, pedig rosszabb napokon, "rosszabb" helyeken még a toalett szó is elhagyja a számat. Ordas nagy hazugság, proli vagyok, vécére járok.
   A huszonkettedik kerületi Városháza pont olyan hely, hogy nem tudod, mi vár rád odabenn. Ha nem városháza lenne az épület, akkor vagy állomásfőnökség, vagy nagy múltú középiskola: sárga fal, zörgő táblájú ablakok, kopott lépcsők. Benyitok és elönt a megkönnyebbülés, mert barátságos, felújított, nyersfabetétes klozet fogad. A baj az, hogy nem csak ez, hanem a június telének reggeleihez méltó PICSAHIDEG is. Nyitva az ablak. Ez kérem egy általános jelenség, úgy hívják, hogy igénytelenség. Van egy normális, akár még szépnek is nevezhető mellékhelyiséged, azt rányitjuk az ablakot, hadd járja a cúg. Ez nekem pontosan ugyanaz, mint amikor a román (nemzetiség) paraszt (minőségjelző) pajszerral akarta a Maybachot nyitni.
Amikor Zalában voltak ma már nem értett érdekeltségeim, akkor találkoztam ezzel az érdekeltség jellegéből adódóan többször is: annak a kurva vécéablaknak muszáj volt télen-nyáron nyitva lennie, nehogy csak egy halk pukiszag is bennmaradjon. Az, hogy az nyomorult műanyag vécédeszka is mínusz tizenkét fokos, senkit nem érdekelt. Odafagy a combod, felfázol végbélen keresztül? Városi gyerek vagy.
Legyen. Az vagyok, de egyszerűen nem értem miért jó, hogy épp, hogy fél commbal ülve, rettentő libabőrrel, vacogva, erőltetve, koncentrálva kell túlesni ezen az amúgy fontos és lényeges tetten? Hát ki a faszom szeret hidegben pőrére vetkőzni és úgy maradni?

4. A visszhangos vécé. Nem, ez nem a panel wc. A panelretyó az olyan, amilyen - áthallatszó, nincs mit vele csinálni. Rontani mondjuk lehet rajta: újgazdagék, akiknek nem kell a kert. Egész emeletet megvesz, átalakít, a házzal szemben lévő garázssoron garázst vesz, azt szaunává alakít. És mert mindez abban az időben történt, amikor még nagyon megilletődve szálltam be a Volvo s40-be, hát az akkoriban nagyon divatos harmonikaajtót szereltették fel MINDENHOVÁ. Újházi tyúkhúsleves, valami nagy, második fogás, kóma ellen NAGY kávé. Amikor jön, aminek jönnie kell, te magadra húzod a harmonikát és a küszöb helyén lévő fél centi vastag résen nézed az árnyékokat, ahogy a milliméter vastag műanyaglap túloldalán a házigazda papucsozik teljes nagyúri nyugalomban fel s alá. Szemed behunyod, próbálsz kirekeszteni mindent, és imádkozol, hogy hang nélkül csúsztass úgy, hogy ne kelljen utána kefét használni.
Nade a visszhangzó budi. Ez általában baszom magas falú, puritán vécéket jelent, olyan helyeket, melyek létezéséről a tulaj tudni sem akar. Nincs berendezés, csak két oldalt a sík fal, fel, egészen két méter nyolcvanig, hadd vigye a hangot. Az ilyen tereknek jellemzően jobb az akusztikája, mint bármelyik ókori színháznak, és ha bentről úgy gondolod, hogy kint ezt hallotta mindenki, akkor igazad van, ne is reménykedj.

Azon, hogy felül nyitott, meg alkalomadtán kész szaróverseny alakul ki mondjuk a Westendben, azon túl lehet lépni, hiszen pont a sokadalom biztosítja a szükséges személytelenséget, amit fejben azért könnyen egyedüllétté lehet konvertálni, de a nem ürítésen, illetve a feszélyezett szaráson kívül kevés rosszabb dolog létezik. Az egyik például hat sör után a hetedik kerületben lenni az éjszakai buszon.

Na, csak megvolt a szarás-poszt. Elnézést.