Ha már így sokadszorra is megemlítettem, hogy mennyire szó szerint multinációs cég a multi:

A januári fizetés bankszámlákon és reggel hat negyvenkor beszédülő sms-ekben való megjelenése katartikus hatással van mind a cég, mind az épület (bocs, facility) életére. A január szürkeségét éneklő kismadarak tavaszi hangjaként töri meg a felenyhülő arcokon megjelenő mosoly, online utalások zajától zsibog minden processzorhűtő, és ahogy lassan beindul Magyarország fogyasztásból és törlesztésből élő végtelen étkű fenevada, úgy lepi el tizenegy óra huszonöt perckor  az éhező horda a lobby hátsó fertályában található (amúgy decemberben hetekre bezárt) tizenegy óra harminc perckor nyitó étkezőjét.

Én úgy állok a tömeg közepén szenvtelen félmosolyommal, mintha én minden nap ott állnék, és mintha nem lenne közöm ehhez  a fizetés utáni újhullámos patópálozáshoz, és csak figyelek, milyen nemzetközi konflikutosokat kavarnak a magyar menzás merőkanalak a gasztronómia egyre inkább globazilálttá (akár így is maradhat) váló kondérjában:

Tegnap toszkán csirke volt. Közvetlenül mögöttem a bevándorlásra oly hajlamos olaszok  állnak és nem értik. Mi az, hogy toszkán? Általánosítok egy nagyot és közlöm a hozzám legközelebb csillogó fekete hajjal, hogy te vagy az olasz, én tudjam? De olyan nincs, hogy toszkán csirkemell. Hohó, barátom, több teljes és félegészséges generáció nőt fel a a hungarikumnak számító párizsin, mit kötekedsz hát a toszkán csirkével? Az olaszok ekkor összezárnak és tanakodnak: ez biztos olyan, mint múltkor a firenzei, vagy a nápolyi.

Ebben megegyeznek és kivétel nélkül andalúz steaket kérnek.

Nem telik el öt perc és az egyik spanyol srác máris felrúgja a gasztro-tűzszünetet:

-EZ MI?!

-Andalúz steak, aranyom!

-ÉÉÉN VÁGYOK ÁZ ÁNDÁLÚÚÚZ, EZ MIVÁN BENE?!