A kétlaki sehonnai először a hátizsákjába próbált meg bepakolni, és talán mert sok a haja és kevés benne a férfihormon, talán azért, mert nem déli típusú, utcai örömzenész, hanem sokkal inkább kontinentális, szobai tépelődő, egyre inkább kevésnek bizonyult a húsz literes, örökéletű. Áprilisban két nap az nagy idő, főleg, ha abban egy buli, egy szülőkkel való találkozás, illetve tavaszi szélvihar és tartalékban lévő egyéb idő- és emberjárásbeli kiszámíthatatlanság is szerepel.

A pulóver az oké, ami a kétlakin volt, de bőrdzsekit, vagy vastag kapucnist be kellett volna még rakni. Általában a kapucni győzött, mert kapucnija és zsebe van. A táskába viszont nem fér bele, mert a húsz liter, az csak húsz liter. A kapucnis végül felkerült a kétlakira a vékonyabb pulóver becsusszant a hátizsákba, de ez a felállás sem maradt végleges, mert a lánytól is, akinek mandulavágású szeme van,  bekerültek dolgok a táskába, majd még a sehonnainak is eszébe jutott, hogy jó lenne egy tusfürdő, egy parfüm, meg egyáltalán: ha étterembe kell menni, akkor egy ing is kell, de inghez farmer kell, a zsebes gatya-ing combó nem adja magát, ha az embernek adnia kell, ha nem is magát, de legalább egy viszonylag megnyerő harminckét éves fiatalembert, akiről legalább az első tíz percben el lehet hinni, hogy öntudatos, és tudja hova tart, még ha harminckét éves létére még mindig sehonnai és kétlaki is. Ekkora (legalább tíz perces) hazugsághoz legalább egy farmer és egy csíkos ing kell.

A hátizsák, amely örökéletű, de csak húsz literes, nem bírta tovább a kontinentális szobai tépelődés túlaggódásos túltervezését, mert a hátizsák lényéből fakadóan feltételez valami spontaneitást, hiszen arról szól, hogy a hátára veszi az ember és csak megy. Az eszkalálódó helyzet viszont egyértelműen nem csak menésről szólt, a csak menés már szóba sem jöhetett: a helyzet egyértelműen utazótáskát kívánt.

De hogy is lesz pontosan? Péntek egész nap: mozi, bevásárlás a születésnapi bulira, buli. Szombat délután szülők, este visszaérkezés. Ez nem olyan sok idő, de akárhogy is nézte a kétlaki, ez nem jött ki kevesebből. Akkor utazótáska.

A kétlaki utálta a kétlakiságot és utálta a sehonnaiságot, mert nem spontán, utcai örömzenész volt, nem a pillanatoknak élt. Nem. A kétlaki a kontinentális tépelődő volt, mérsékelt napsütés-befogadási képességekkel, kifejezetten eltérő típusú évszakokra készült agyfelépítéssel. A kétlaki tudta, hogy nem tart örökké a nyár, előbb vagy utóbb mindig jön a szar idő, tudta, hogy kell egy hely, ahova ilyenkor vissza lehet vonulni, kell a biztos fedél, kell az egylakiság, a biztonság. A kétlaki tehát elég nehezen élte meg kétlakiságát, mert mindennél jobban emlékeztette arra, hogy mennyire ideiglenes a helyzete. Utálta, hogy vagy kettőt vesz mindenből, vagy állandóan úton lesz vele minden. Utálta a két fogkefét, utálta az egy tusfürdőt, mert folyton otthagyta valamelyik lakásban, utálta, hogy zoknit és alsót kell pakolnia, utálta a másik lak zuhanyzóját, mert ott csak egy tálca volt állandóan a seggére tapadó zuhanyfüggönnyel, egy rossz zuhanyrózsával, amit nem illett kicserélnie, mert vannak ilyen íratlan szabályok, hogy ha zuhanyrózsát cserélsz, azaz, hogy ha beleszólsz dolgokba, akkor már ott laksz. A porszívót már így is megmentette, mert az ott lakók úgy vélték, hogy a beszívott pókok örök életre tesznek szert a porzsákban, rádióaktivizálódnak és a porzsák méretének ötszörösére nőnek, csak összehajtogatják magukat és várnak az első óvatlan kézre. Hát arra várhattak.

A kétlaki utálta a ki alszik kinél többetből, az este már átmenni nem akaró fáradtságból születő értelmetlen vitákat, igyekezett megérteni, hogy a másik is szeretne lenni otthon. Tudta, hogy attól, hogy valakinek mandulaszeme van, még nem lesz könnyebb egy vállalható és kivitelezhető tervbe összerántani az angolozást, a leckeírást és az órákat, a munkát, és maradék, kevés szabadidőt. Az aerobik és több barát már így is áldozatul esett az időhiánynak.

A kétlaki utálta azt is, hogy egymaga csenget le hatvanöt-hatvannyolcezer forintot minden hónap elején, utálta, hogy a kocsitörlesztő, az edzés, a várhatóan érkező, nem várt költségek utáni pár megmaradt tízezressel való rodolfózást és légtornászkodást, mert a cirkuszi élet sem volt az övé.

Az összeköltözés, az együtt élés ötlete adta magát, de az elkúródástól való félelem és a túl sok változó mindig az ötlettel együtt kopogtatott az ajtón.

A kétlaki tudta, hogy igazából egy életcsapdában van - régóta már. Önmaga építette túlzó vágyakból, tehetetlenségből,  és a kontinentális környezet is hozzárakta a magáét, ahogy egyre lejjebb taszigálta a szegénységbe vezető lajtorján.

Úgy gondolta, hogy egy nagy lépés kellene, oldalra, kifele, egy nagy szusszanás. Kifele. Csak így, kifele. Valahogy, bárhogy, bármit, bátran, csak végre el kellene kezdeni, mert a kétlaki, egyre inkább sehonnaivá is vált, egészen addig, míg tényleg úgy érezte, hogy az, mert nincs, ami itt tartaná.

A munka nem, a havi pár, de néha csak egy alkalommal megjelenő, egy kitartó főre redukálódott barátmorzsák nem, a család, a csúfosan, fájóan elbukott család végképp nem.

A kétlaki volt úgy, hogy úgy érezte, a fél évre bekalkulált albérlet kevés lesz és majd nem akar költözni onnan, ahol most egyik lakozik. Aztán úgy érezte, hogy jó lenne összeköltözni egy mandulaszeműbb lakásba majd, majd egyre inkább úgy érezte,  hogy az nem segítene annyit, amennyi most kell, annál nagyobbat kellene most csavarni a dolgokon.

Mandulaszemű azt mondta, hogy utána kellene olvasni a lehetőségeknek. Mandula sem utcazenész, ő aztán igazán aprólékosan tervező, kontinentális agy.