Itt van, hát eljött a nagy nap, ha nem is előrehozottan, hanem inkább csak a hagyományos menetrendnek megfelelően, tök mindegy, a baj úgyis az vele, hogy nem akarjuk, se korábban, se később, és egyáltalán nem így, nem ezzel az étlappal. Szóval akarni talán akarjuk, csak nem tudjuk, hova, miért, kinek, eljutottunk odáig, hogy az egész választósdi egy olyan nyomoronc történet lett, amelyből csak szarul jöhetünk ki - még magunk előtt is. Ha megyek az a rossz, ha nem megyek az is rossz. Itt az ideje, hogy fizikailag vagy mentálisan meggátoljuk magunkat a szavazásban, és akkor nem kell ezen többet filózni. Hogyan?
Ideológiával. Annak sokat való elismétlésével, az ember ugyanis nagyon sok mindent hajlamos elhinni magának egy idő után.
Bármelyik nyitva tartó kocsmában, Viktor és Ferenc keresztnevek előre alaposan át nem gondolt ámde következetes emlegetésével. A traumatológián az eddigi felmérések alapján meglehetősen ritkán lelhetők fel szavazóurnák.
Priusszal. Néha elég hozzá gránáttal fenyegetni a Parlamentet, de ha nincs ilyen nagyszerű ötletünk, elég elmenni a legközelebbi rendőrösre és ott lelkiismeretes alapossággal elverni a portást.
Időzített sms-re való megbízással: a vasárnap reggel hét órai idegen számról kapott szex sms borzalmas hatással bír a szavazóképességre. Hardcore játékosoknak vásárolt tanga szennyesbe vagy farmerzsebbe rejtése ajánlható még. Ilyenkor nem csak szavazni elmenni képtelenség, hanem három hét múlva, a katasztrófahelyzet elmúlásakor, az újdonság erejével fog hatni ránk a külvilág mindennemű addigi változása.
Időutazóknak: az összes otthon fellelhető lekvár és befőtt ellenállhatatlan, MÉG szombat esti megkívánásával, azok egyszerre és felváltva történő magunkba tömésével.
Okmányok előre kikészítésével, asztalon felejtésével, gyerek, kutya és egyéb háziállat szobába való beengedésével.
Több nem jut eszembe, fáradt vagyok, valamiért négykor keltem. Szerintem tudatalatt azt akartam, hogy ne lehessek felelősségteljesen választó állapotban - lehet ez is elég.
A baleset úgy történt, hogy egy kollégámmal, aki kétgyerekes családapa, elmentünk a mekibe. Nyilván rendelt mindenki, és az egészből nagy, közös szénhidrátorgia lett belőle a konyhában. Hát miről is lehet beszélni, miközben a sajtburit csócsálod, minthogy mennyire egészségtelen a gyorsétteremből táplálkozni. Nem tudom miért alakult ez így, de ennek így kell lennie, miközben habzsolva toljuk le a torkunkon, meaculpaként azt mantrázzuk a kólától böfögve, hogy fúj, büdös sajtburger, magától az ördögtől való. Nekünk ez így jó és kész.
Az egyik srác - aki valami Israeli Air Force-os pólóban szeret menőzni, mert nyilván rákérdezel és nyilván az apja katonai pólója volt és TUDOD, TÉNYLEG AZ - nyomja a legjobban, hogy a KFC láb nélküli csirkéi, meg az ő haverja dolgozott mekiben (kié nem) és ő tudja, de nem mondja. Benézem a szendvicsét, ugyanazt tolja, mint én, ott lifeg benne a bacon, és eszembe jut, hogy HÁT A KÓSER MEKI, az milyen? Meg is kérdezem. Air Force szeme tágabbra nyílik, elég nagy labdát dobtam fel neki, lehet szerepelni: hamar kilyukadunk a borjút ne főzd az anyja tejébennél, onnan meg már csak egy gondolatsercintésnyire van, hogy a körülmetélés mennyire higiénikus, amiről nekem mindig csak a kiskoromban, a MÁV Rendelőintézetben, helyi érzéstelenítővel végrehajtott fitymaszűkület-megszüntetésem jut eszembe, ami engem - az én fantáziálásaimban - mindörökre a kultúraütközések senkiföldjére dobott, mellesleg - később - csajozós dumának sem volt utolsó.
Elég hamar kiderül azonban, hogy nem csak nekem volt ilyen élményem, mert a mekibe fuvarozó kolléga csípőből bemondja, hogy ez őt is érdekelné... hatásszünet, kérdő szemek... mert hát igen, ő is meg van metélve.
A tudatalatti azonban valahol itt lépett közbe, mert akaratlanul olyan irányba nézett, ahova nem kellett volna, Edit meg csak ennyit mondott, fél sajtburgerrel a szájában, hogy
Most nekem mondod?! Én tudom!
Az utolsó egy hét fehér kenyérre kent margarinozása és kolbászevése paprika és paradicsom nélkül, a Buday-féle főzzünk abból, ami van itthon (nincs ricotta, nincs hántolt mandula, és mit ad isten, éppen nincs fagyasztva pisztráng sem) hetes krumpliszeánsza után az ember akkor is szívesebben megy vásárolni szerintem, ha alapvetően utálja az egészet. Népeket fel, kocsiba be, az kútig épp, hogy kibír, épp, hogy kétezerért beletankol, aztán be a nagy dobozba. (Mentem én eleget kocsi nélkül is nagybevásárolni, de az akkora szívás, hogy le sem írom. Buszra várni, feszélyezetten begyalogolni, mert mindenki látja, hogy buszos vagy, odabent nagyjából ugyanazt csinálni, mint itt alább olvasható, majd megrakodva, fejenként három táskával kitántorogni, buszra várni, ese
tleg fázni, buszra valahogy felkecmeregni, ott egy kicsit pihenni, majd nagy levegőt venni, alig tudni leszállni, hazaszédelegni, lépcsőn felvinni, kirakodni, faszkilenni. Nagyon-nagyon utáltam.)
A bevásárlásnál tökmindegy hova teszed le az autót, a szar is megfagy benned, úgy megijedsz, amikor majd másfél óra múltán az euforikus pénzköltés élményével eltöltődve
1. nem találod az autódat,
2. de igazából nem is emlékszel, hova parkoltál. Ezen az állapoton az Auchan összes állata sem segíthet, mert ahhoz az kellene, hogy megnézd azt a nyomorék táblát, amikor megérkezel, de te alapból nem nézel táblákat vezetés közben, mert te ilyen ösztönös vezető vagy, és amúgyse mondja meg neked senki, hogy hol vagy és mit csinálj.
3. Nekem Twingóm van. Ez a fajta KISautó amúgy sem a méreteivel tűnik ki a tömegből, de felkutatásában kifejezetten nem segít, ha előtte egy Volkswagen Transporter, mögötte egy Nissan Quasqai, szemből meg egy Xsara Picasso pihen éppen.
Az autót tehát elhagyjuk, megyünk a következő checkpointhoz: bevásárló kosarak. Én személy szerint az életemre is megesküszöm, hogy Magyarországon nincsen egyetlen épkézláb bevásárlókocsi sem, szerintem az összeset még 1985-ben gyártották Ausztriában a Julius Meinlnek, én már kipróbáltam az összeset, biztos, hogy így van. Mindössze a következő két variáció lehetséges, a sorsod már akkor el van nagyjából döntve, amikor nem találsz egy darab százast sem és a másiktól kérsz, vagy a kocsiban kutatsz, közben meg szánakozva néz végig rajtad az összes Suzuki Ignissel meg Opel Astrával (értsd: AUTÓVAL) érkezett APPA, a sajátkezűleg esztergált, századmilliméterre 1 Euro(!) méretű és súlyú érméjét pörgetve:
1. Dodgem, az áramszedő:
Vagy minden alkalommal agyonbasz, miután elengedted és újra megmarkolod a tolórudat, vagy a vásárlás idejére szimbiózisba kerülsz vele, ami viszont meglehetősen rosszul fest, amikor a csajod pakolja be a karton ásványvizet, tejet és a fél marhát. Nem bírod (mármint természetesen azt, hogy ő pakol, nem azt, hogy mások mit gondolnak rólad), segítesz neki, innentől meg jön az első verzió: kábé negyven alkalommal csap beléd a vásárlóvillám, a körmöd meg majd leválik magától, mire végeztek, legalább vágni már nem kell.
Ja, és ilyenkor nincs puszi, inkább herén vágom magam kétszer, minthogy a felső ajkamba csapjon az áram, ha már mindenképpen puszi, akkor előzze meg egy mutatóujjal való halántékon-nyomás, inkább ott süljön ki először, mint a szánkon.
2. A mozgássérült:
A mozgássérült kocsinak maximum három kereke nem működhet, ha a negyedik sem gurul, azt már nem kocsinak hívják, ládákat tologatni, meg bárhol lehet, miért pont itt tennéd? Tedd vissza, lopj mástól (bejárat melletti könyvesújságós szekció, üres kosarak, sutyiban tízoldalakat olvasó magyarok). Mozgássérült kocsiba általában a bejárattól lehető legmesszebb lévő tárolónál futsz bele, mint utolsó darabba. Ez általában ünnepnapok előtt vagy hétvégén fordul elő, amikor rájössz, hogy nem, nem volt felesleges egész lápokat lecsapolni az áruház körül, tényleg kell nekünk az a 10 négyzetkilométernyi hely, ők tudták jól. Ilyenkor általában üres üveg is van nálad, mert az ünnepnapok előtt és a hétvégéken az üres üvegek is jóval hajlamosabbak megmutatni magukat, mint egyéb más alkalmakkor. Ez azt jelenti, hogy nem elég, hogy kvázi látótávolságon kívül van az áruház, hanem még át is kell tolni a hendikepes bevásárlókocsit a díszburkolaton csörömpölő üvegekkel együtt a MÁSIK oldalra. Mindezt természetesen 300 forintért, de erről te nem tehetsz, te így szocializálódtál, mert édesanyáink kedvenc szórakozása volt pénz nélkül, üvegekkel telepakolt húszkilós szatyorral leküldeni minket a csemegébe, amely üvegek fele természetesen már az előző alkalommal sem bizonyult betétdíjasnak, de ezúttal hátha átmegy a raktáros néni manuáldetektorán. (Nem.)
Na mindegy, üveg letudva, blokk a kézben, készpénzre a "ügyiszoli"-nál váltható, feltéve, ha van ideged kivárni a négy darab előtted álló reklamálót és a porszívócsőben jótálláspapírt kereső fogyasztót, ÉS, ha nem felejtetted el addigra a zsebedben összegyűrt papírfecnit, VAGY - szalvéta híján - nem törölted bele a szádat grillcsirke-pult mellett fellelhető gyorsétkezdénél befalt muszájpizza után.
A mozgássérült kocsi teljesen random módon húz hol srégen valamerre, hol vissza, hol úgy húzza be tökig a kéziféket, hogy akaratodtól teljesen függetlenül bassza hátba a fűszerpolcnál téged pont oda nem engedő, meg az akciós magvasbucit kimondottan nem háztartásbeli mennyiségben zacskóba pakoló konkurens vásárlót. Mondjuk ugyanezt megteszi akkor is, amikor már nagyjából harmincezer forint átlagosbevásárlós elköltésének megfelelő tömegű cuccot tolsz már magad előtt, a kedves pedig még észrevesz valamit a szeme sarkából, valahol visszafele, kb. hét óránál, és a jobbfajta műjeget is lepipáló padlón nincs az az isten, hogy ha nullára megálltál, el tudj vele indulni újra.
Na de vissza a checkpoint kettőhöz: a kötelező és kizárólag egyenes irányú haladást megtűrő kiskapun áthaladva nem lehet nem felmarkolni egy akciós újságot. Ez, és a saját bevásárlási lista egymásnak tökéletes ellentmondása garantálja az elkövetkezendő egy-két óra önfeledt, ám teljesen logikátlan haladási irányt produkáló mulatságát. Sőt mi több, mindez sportnak sem utolsó, mert például az akciós vécépapírnál, vagy öblítőnél rájönni, hogy a virágföld is fel van írva a posztitre, az plusz 750 méter, lélekben minimum a duplája, hiszen arrafelé már jártunk, mert egyébként nincs messze a bejárattól.
Az ürítés ösztöne felülírhatatlan, ha folyószámláról van szó, akkor főleg így van: megfigyelésem szerint a hó eleji vásárlásoknál nagyjából tízezer forintnyi dolgot kíván meg két ember, amik még véletlenül sem szerepeltek az előre megírt listán: így kerül bele soproni helyett belga sör a kosárba, akciós gyertyák, akciós ruhák, a 700 forintos trappista mellé más, furfangosabb sajt, három darab, összesen 30 deka, 2300 forintért, az akciós pulykamellel besurran a nem akciós, de valóban HÚS ízű hús, valahogy belekerül vmi újdonság a pöttyöstől, kisjoghurt, kispuding, óvatosan csusszan két üveg bor, muszáj lesz venni ki-ki kedvenc chipsét, könyvet, magazint, mert van pénz, ha nincs szerencsénk, akkor duplaképességű kenyérpirító is van is van valami hihetetlen jó áron, de nincs vége, mert ráadásul a pénztárnál is kitettek valami pont olyat, ami másnak nem kellett, de amit de jó, hogy kitettek, mert amúgy el is felejtettük volna. Meg még Orbit rágó. Kettő.
A pénztárnál alapvetően a másik fizet, majd később elszámoltok, neked amúgy is rosszabb a szíved, és még a kocsit is meg kell találni, bár ezt akkor még csak tudatalattilag tudod, igaziból csak a fotocellás ajtónál jut eszedbe és kérdezed meg halálosan ijedten, hogy figyelj, hol az autó?!
Én azóta vagyok óvatos az anyósokkal, mióta kiderült, hogy az apám fia vagyok. Ennek első jelei 16 éves korban mutatkoztak, korábban csak a fülméret utalt rá, de az akár lehetett volna véletlen is (nem), akkor találkoztam viszont életem első anyósával. Én - a lányával való első két hét valamelyik estéjén - hoztam egy olyan olyan döntést, amikor Nyomozó felhívott, hogy baj van, hogy elmentem hozzá. A barátomat VÁLASZTOTTAM. Mármint ezt az anyós mondta. Szerintem csak egy teljesen normális és vállalható EGYSZERI ALKALOM volt, még csak nem is döntés, evidencia, semmi nagy kaland, másnap újra ott voltam a lánynál, a világot megmentettük még előző nap este, azt kész.
Na de innen nem volt bizalom, belém volt látva a rossz férj, az otthonkerülő, a cimborákat előbbre tartó, a nem tudom mi minden még. Innen ment a szabotázs, én már nem tudom mi, milyen sorredben és miért történt, régen volt már, elég az hozzá, hogy két és fél évig nem volt szex - ez nagyon sok órányi babylonblue-t jelent egy 17-18 éves kamasznak (azt most hagyjuk, hogy korai lett volna neki, vagy nem, elég erős jelei voltak annak, hogy nem, DE AKKOR SEM!) - volt viszont két szakítás - egy végleges - a részemről, meg kurva sok vita és szeretetgyűlölet.
Az ANYÓS, érted?...
Hogy kicsit puhítsunk: azért elmondható, hogy nagy átlagban az anyák szerettek jobban, kivétel jelentettek azok a családok, ahol ők hordták a nadrágot. Ott voltak a gondok.
Szeplős anyuja más, én is felnőttem(?), de valami mégsem klappol. Tudjátok mi kúr fel? Hogy ha ott vagyok, akkor általában baszom nagy csend van a konyhában, mert nem szoktak rádiót hallgatni. Ez nekem annyira életidegen, hogy a hátam borsódzik belé, csend van az egész kurva házban. De legyen, amikor kiugranak vásárolni, akkor én bekapcsolom sutyiban és szól, míg meg nem jönnek, előbb-utóbb kihúzzák. Mert úgy van, ahogy ő szereti. Legyen, ő háza.
A tévé ugyanilyen dolog, megy valami bármi a nagyszobában, este kilenc fele át is megyek a "mi" szobánkba, mert már erősen megy a pizsamázás, meg ágybacsuklás, ott lefolyás, hunyorítás. És a másik szobában nincs tévé, nincs semmi, csak könyv van, ha vittem magammal, de legyen így, egy kurva estét csak kibírok RTL Klub vagy AXN nélkül, le se szarom.
De most, hogy ő itt aludt sokadszorra, az ÉN albérletemben, akkor is Álomhajót vagy mi a faszomat kellett nézni a Story tévén, mert ő azt akarta - na és ez kiborít. Nem a tévé, nem a vendéglátás, hanem a korlátolt, a magán kívül 10 szögpercet sem belátó személyiség, az kúr fel.
Azt hiszem legalábbis, még nem fogalmaztam meg pontosan, jövök majd még ezzel, az biztos. Most túlságosan süt a nap blogíráshoz, nekem meg van három nap offom, menni kell.
Szerintem ez Örkénynek tetszett volna: magentáéknál bejelentettem a digitális tévéhez szükséges set top box távírányítójának elromlását. Ez a Mammutban történt meg, a T-Pontban. Megegyeztünk abban, hogy nem elhagytam, hanem elromlott (nem volt könnyű), valamint, hogy nem, nem vagyok hülye, nem az elem merült ki. Nem hittek nekem, mert fel is hívtak, hogy biztos nem az elem mertült-e ki, és mondtam, hogy biztos nem az elem merült ki. Természetesen megsértődtem. A csávó ezek után kijött, felugrott egy szál távkapcsolóval a kezében. Ha már ott álltunk mi ketten kezünkben a kapcsolókkal, elkezdtük egymásnak prezentálni, hogy az enyém nem működik, az övé meg igen, ebből az sült ki, hogy az enyém hirtelen működött, a cserének szánt távkapcs meg egyáltalán nem.
Miután csere nem történt, nagy egyetértésben megállapítottuk, hogy a hibát elhárítottuk, aláírtuk és lezártuk a bejelentő lapot, hogy a hiba ezennel hivatalosan is megszűnt és kölcsönös elégedettséggel ráztuk meg egymás kezét. (A telefonszámát azért elkértem-hátha mégiscsak szükségem lesz valamikor egy működőképes távírányítóra. Kénytelen volt megadni, azért ő jött ki rosszabbul a szituból, zsarolható állapotban volt.)
A szalámis toast a mekiben egy szál negyed selyemsonkányi vastagságú, izzadt turistát jelent, mely valóban alkalmas arra, hogy retro érzéseket keltsen bennem a szintén kínált bundáskenyér mellett. A szalámi jellegéből adódóan már az első harapással kicsúszik az egész karika, és nem tudsz mást csinálni vele, mint nyelved tönkreégetésével szádbahefelehetyehelni, és, mivel rágni nem kell, lévén annyira nem nagy, kurva gyorsan lenyelni.
A szalámis toast nem gyere be. Akkor már legyen inkább zsírszalonnás, azon legalább lenne mit rágódni.
