Visszaadni az ismertnek az ismeretlen méltóságát.
A főiskolán állandóan ezt hajtogatta a német irodalomtanárom, Novalistól származik ez okosság. A tanár úr nem kifejezetten romantikus volt, mint Novalis, hanem egyszerűen két lépéssel a föld felett járt egy velünk nem közvetlenül szomszédosan párhuzamos világban. Egy fekete öves kungfus, aki mindenhol olyan párhuzamokat és analógiákat lát, amelyeket csak nagyon kevesen rajta kívül. Német alapvizsgán ugyan kedélyesen elbeszélgettünk arról, hogy a Korán szerint a dzsihád vajon extraperszonálisan vagy intraperszonálisan értendő-e (most már sietnem kell, mert beírtam ezeket a szavakat és szerintem már be is mért valahol valaki, aki küldött értem két öltönyös embert), valamint egy szintig elég jól le tudtam követni, hogy miről ugrál mire (a kőkorszak és Walt Disney között a szintidő másfél perc volt) és merre is tartunk utazásunk során, de egy idő után vagy égő volt már a többiek előtt, vagy elfáradtam.
Két dolog biztos, - és ennek a két dolognak nincs feltétlenül köze egymáshoz -, hogy a szemünk mindent felfog, beenged mindent, de a fókuszálás, a dolgok kizárása megment minket attól, hogy beleőrüljünk a túl sok információba. Valamint, hogy képesnek kellene lenni visszaadni az ismertnek az ismeretlen méltóságát.
NEKEM ez azt jelenti, hogy amikor már elmúlt minden, testből a vágy, amikor már nem szeretkezel, amikor már eltűnt szemből a rácsodálkozás, mert természetes az, ami régen szép volt, amikor már beleolvadt a mindennapokba a másik illata, amikor a tenyered észre sem veszi a másik bőrének érintését, akkor valahogy rá kellene ébredni arra, hogy ez nem az elmúlás, mert csak most kezdődik el. Most kopott le a felszín, most fújták el a ködöt, most kezdődik az igazi kapcsolat, ez nem a vég, nem kell keresni semmit, nem kell elfutni, nem kell menni sehová.
Leülni kell. Húzz oda egy széket és zökkenj rá, dőlj hátra egy fáradt sóhajjal - tudom, így érzed. Ülj le, sóhajts egyet, mert az jár, de aztán végy magadnak időt, figyelj és láss: nem a megszokás ül rá két emberre, hanem a drog hatása múlik el, és amit akkor lát az ember, az az igazi valóság. Nem a vég, mert az a kapcsolat még csak akkor kezdődik el.
Nézz rá, nézd meg magadat. Nézd meg jól, mert még csak most kezdődik el, innen indultok.
Olyan ez, mint a futás. Amikor már elfáradtál, amikor már feladnád, odabenn mélyen még csak akkor kezdődik el a változás. A fejben dől el, hogy kitart-e, harcos-e a szíved, vagy inkább megállsz-e.
Megérteni ugyan megértettem ésszel, de "szívvel" soha nem hittem, hogy a következő is csak ugyanaz marad, ment nincs más út: a társsal való élet a megszokáson át vezet. Az igazi életben nincsenek újra és újra új dolgok, az új dolgok csak drogok. Olyan jól megtanultam állandóan szerelembe esni, de semmit nem tanultam arról, hogy mi van azután. Szerelembe esni, új iránt vágyakozni, kíváncsinak lenni olyan jól megy, olyan függő lettem tőle, hogy már rég nem hat a dózis, megszoktam azt is, pillanat alatt elmúlik már, és nem marad utána semmi. Aztán újat keresek. Majd megint és azután is és megint újra. Pontosan látom, hogy sehova nem vezet, hinni mégsem hiszem el.
Jazz azt mondta, régen az volt más, hogy egyszerűen elhitték, hogy az és úgy jó, amiben vannak. Fel sem tették a kérdést.
Tessék, kellett nektek német romantika, itt van a kék virág.
Különben Herr von Hardenbergnek elég korán meghalt a csaja, úgy könnyű vég nélkül valamint istentelenül romantikusnak lenni, megnéztem volna milyen verseket ír 32 év házasság után, bár a "csaj" akkor is csak 45 éves lett volna, mert tizenhárom volt, amikor eljegyezte. Ebből két dolog következik:
1. nem lehet azt mondani, hogy nem a tutira ment.
2: Jazz többé nem nem rekorder.
És amit odafenn írtam, azt csak erről a partról látva írtam, hiszen nem voltam még soha odaát. Lehet, lehet, hogy nagyon nem így van ez az egész.
Imádom ezeket a nagy véletleneket, meg összefüggéseket meg (le)nyomozásokat.
Az van, hogy mohán keresztül közvetve átjutottam nesztelencsigára, amely blog szarráolvasása közben jöttem rá, hogy Lucia ismeri Isoldét, akit én (is) olvasok, de egyébként Lucia (is) egy meglehetősen olvasott blogger és rájöttem, hogy a freeblogban is van élet, sőt mit több, saját oldala is van. Ami megdöbbentett az az volt, hogy Lucia egyedülálló lett. Azért döbbentett meg, mert magamat döbbentettem meg azzal, hogy imádomagyerekem-blogot olvasok - hiszen ez van belinkelve mohánál, de annyi humor volt benne, hogy ragasztólag hatott, és elkezdtem kiolvasni, mert imádom, ha egy igazán jó blogra akadok. Szóval az elején még volt a fiú, aki kiválóan fogadta a terhesség hírét, aztán a végére lett Muci apja, és hát már megint az első másodpercben legyártottam magamnak előre más tejfelhappy életét, aztán megint kiderült, hogy lófaszt.
Valahol itt tartok. Brazilok, ti meg csomagoljatok, húzzatok haza, vagy figyeljetek, tanuljatok, mert sehol nem vagytok.
Egy kapualjban, buszra várva nézem a dugóban ragadt autókat a mindennapossá vált, zuhogó esőben. Időről-időre villámlik majd dörög egy hatalmasat az ég, elkeseredett dudálások hallatszanak innen-onnan a sorból, az eső meg csak ömlik a négykerekű, mozdulatlan csapdákká vált karosszériákon. Összeszorult, kuporgó emberek néznek ki rám az üveg mögül - szomorú, állati vagy holokauszt-filmbéli tekintetek, ugyanazzal a beletörödődött kifejezéstelenséggel mennek a vágóhídra - és ahogy találkozik a tekintetünk egyszerre rájövök, hogy most kezdődik a Holnapután.
Gyalog indulok el.
Köszi Roland.
Fog közé ragadt borsos szalámira forró kávét inni olyan, mint égő benzinkutat kerozinnal locsolni.
A barátnőd tegnap esti mosogatási kísérletét szabotálni és átvállalni ma reggelre, meg kurva nagy felelőtlenség.
Van úgy, hogy már nem kell a jó. Sok volt, most legyen kicsit szar. Az a baj, hogy általában ilyenkor nem jön magától a rosszkedv, mit tegyen az ember, ha nem akar már jókedvű lenni, túl sok volt nap, a buli, a jóbarát? Egy kis eső kellene, már jól lenne felvenni a leértékelve, szezonon kívül megvett pulóvert, valahogy így, mint itt lenn, középtájékon. Nem kell nagy rosszkedv, elég egy pici is, de az kell, hogy mihez képest kontrasztba kerüljenek a dolgok.
Ha meg nem buli és nem nyár, akkor lehet, hogy csak egyszerűen pont eggyel több felhő van az égen, minthogy olyan fergetesen jó idő legyen. Akkor meg már minek jókedvűnek lenni? Vagy lehet, hogy csak nincs kedvünk jókedvűnek lenni. Vagy rosszkedvünk van, de nem tudjuk, hogy miért, és célt vagy irányt akarunk neki adni. Vagy tudjuk miért, de úgy nem akarunk depisek lenni. Vagy nagyon mérgesek voltunk, de már csak szomorúak vagyunk, azt viszont a gusztustalanságig ki akarjuk élni.
Szóval vannak pillanatok, amikor úgy annyira nem jön magától, kicsit bele kell dolgozni magunkat a rosszkedvbe, vagy éppen, hogy nagyon is jön magától, csak valamiért terelni kell. Na, tök mindegy, lényeg az, hogy hadd mondjam már el, hogy szoktam elbaszni magamnak a kedvem:
Igazából adja magát: neki szoktam állni egy üveg borral írni. Néha blogot. Nem néha. Mindegy. Ha éppen csak olyan szépérzéses-depressziós akarok lenni akkor közben meghallgatom többször a Dove-tól a Kingdom of Rustot
Ha szerelmes-depresszió a cél akkor természetesen az örök posztkamasz-klasszikus Cruel Intentionsból a Colourblindot vagy a This love-ot hallgatom meg. Ezekkel a dalokkal egyrészt igen hatékonyan lehet beleszeretni magába szerelem gondolatába, másrészt 11 év távlatából elég nosztalgikusnak hatnak, a nosztalgia meg már ugye kicsit magában is szomorú dolog.
Ha ez kicsit már kínos lenne nektek, akkor nem kell messze menni, maradjunk a filmeknél: Jean Renon kívül a legszomorúbb lóarcot vágni tudó színész az Nicolas Cage, neki minimum járt egy olyan film, amiben megszólal ez a nóta:
Az már látszik, hogy filmekkel sok mindent elérhetünk. A youtube-ban meg a soundtrackes zenékben az a jó, hogy végig se kell nézni újra és újra az egész filmet a maga hullámvasútjával, egyetlen pillanatra sem kell vidámnak lennünk, zavartalanul koncentrálhatunk a legszomorúbb és legszarabb legfelkavaróbb részletekre. Ezeket más mazochisták szépen összevágták nekünk egy videóba, fel is tették, ott várnak ránk. Ezek a videók arról ismerhetők fel, hogy sok tengert, sok hullámot és még több semmibe révedő tekintetet vettek fel bennük - minden olyan dolgot, amiben a tartós örömre időjárásilag képtelen angolok borzasztó profik. Ha esetleg ilyenbe akadunk amúgy teljesen véletlenül, akkor tegyük el egy trendin angol nevű playlistbe, mint például sad mood, vagy cryin', ilyenek. Ha így teszünk, mindig lesz mihez nyúlni egy hét felhőtlen nyaralás/hétvége után, vagy akkor, amikor már nem tudjuk kivárni, míg végre valami baj történik a friss szerelmünkben, és vágyunk már egy jó kis elmúlós magányhangulatra.
Ha nagyon sok időm van, és akár egy egész napot is tönkretehetek minden további nélkül, akkor - nagyjából a kamasz vonalon maradva - az összes eddig megjelent Placebo albumot beteszem a lejátszóba, mert ember ennyi fájdalommal és panasszal nem énekelt még a hangjában kizárólag szomorú dolgokról, és mert hát mégiscsak Brian Moko festette először úgy ki a szemét, az emosok meg ugye sokmindent tudnak arról, hogy mennyire szar élni.
Ha éppen nem megy ez a fiatalos hullám, akkor nem erőltetem. Egyszerűen felmarkolom a Tecnocasa aktuális szórólapját, de ha netközelben vagyok, elég felmennem bármelyik ingatlanközvetítő honlapjára lakásokat nézegetni. Késleltetett hatású tevékenységről beszélünk ekkor, mert egy ideig az megy ilyenkor, hogy mindegyik érdekes ajánlatnál elképzelem, hogy milyen lenne ott élni. Kell bizonyos idő ahhoz, hogy leessen, rohadtul nincs esélyem egyikre sem.
Néha mindez nem megy, de akkor általában - és itt jön a nagy finálé - maga a természet segít rajtam: tényleg elkezd esni az eső.
