Nem normális dolog május közepén meleg teát kívánni, nem normális dolog plédben kuporogva, kötött pulcsiban olvasni.
Nem normális csak chill-out zenét hallgatni, erre rájönni, majd erőltetetten vidám zenét keresni; minden nap a köpönyeg.hu-ról, a met.hu-ra, onnan az időkép.hu-ra kattintgatni, hogy az egyikük hazudik-e végre valami olyasmit, ami reményre adhat okot, nem normális minden nap egy nappal odébb tolni a 23°C is lehet című mondatot.
Nem normális, hogy egy hete fáj belülről a szemhéj, ezer kilogrammos felhők nyomják a tarkót, hogy leginkább a szobában is napszemüveget kellene viselni, hogy ne ráncolódjon a homlok, ne szűküljön a szem a szűrt fénytől. Ropog a hát, beáll a lapocka, meszesedik a gerinc, tapadnak az izmok, egész nap reggeli alvásszagú a szoba.
Nem normális, hogy este sapkát és kesztyűt látni az utcán, barna és zöld kabátok olvadnak bele az irodák sötétedő neonfényébe, fogynak a fájdalomcsillapítók, még egy kávét isznak az emberek.
Tűzoltók, mentők, hírek, apadó katasztrófák, felhők, felhők, felhők, vajon ott van-e még a nap egyáltalán?
Amikor végre egyszer elcipelnek "üzleti" vacsorára, magától értetődő, hogy ábszolúte semmi kedvem elmenni. Pánikszerűen milliomodszorra is rájövök, hogy nem vagyok a small talk man, mert én egy bigdeep talk men vagyok, ha egyáltalán talkmen vagyok. Hálistennek az egész este megvan a másokkal együtt örülős, poénpassz-bedobálós, összekacsintós figurából. A Hotel Parlamentben csakis kisüveges sört iszunk a bárban, mi mást? Az ügyfél levetkezi ügyfél álruháját és már is ott van alatta az a kis arrogáns, buzi, német, aki Varsóba és Szlovákiába jár csajozni és "ich kaufe Klamotten in die Boss-JOOP-Richtung, nö?", és amúgy mellesleg minimum hat exbarátnőjét slideshow-zzuk végig a mobilján. Paula, Eva, Rebecca, in Italien, in Barcelona.
Viccelődünk, elismerően bólogatunk, a kétgyerekes házasságválságos kolléga bele is merül a csajokról szóló pasidumcsiba, én meg nem győzőm visszatuszkolni Mr. Batemant a mélybe. Fél óra és két cigi múlva a francia lány, akire amúgy várunk, elkészül, mehetünk a Kiskakukkba, a többiek - a főnököm, egy másik kolléganőm, aki egyébként a főnök excsaja, akinek tulajdonképpen a fizetésemelésemet köszönhetem, meg az albán menedzserina már ott vár ránk.
Az elkövetkezendő órákban mélységesen kiábrándulok a Kiskakukkból, akaratom és a témával kapcsolatos mélységes és zsigeri apátiám ellenére megtudom, hogy a német központ felsővezetőinek a 60%-a gay - ez konkrétan mindenki, akivel legalább egy mélt váltottam már négy év alatt -, az olasz - minimum lovaspolós-logós, csíkos inget viselő - főnökömről kiderül, hogy a Rammsteint ÉS A TANKCSAPDÁT(!!!!) szereti, valamint, hogy az olaszok a kaja után kávét AZTÁN pálinkát isznak - és ez végre valami, ami kifejezetten tetszik.
A Kiskakukk étterem meg egyedül azért érdemel sok-sok pirospontot, mert olyan végtelen türelemmel várták, hogy elhúzzunk végre. Ez persze nem igaz, de engem kurvára feszélyezett, hogy láthatóan már csak ránk várnak, de ez van, ha olasz a főnököd. Húzz rá még másfél órát, akkor talán elszabadulsz, de akkor sem ő fog szólni. Én nem ismerem ki magam ezen a területen, nem tudom hányszor fordul ez elő, mennyire fér bele, de nekem itt vannak ezek a kurva radarok, tudtam, hogy haza akarnak menni, tudtam, hogy nem érdekli őket az újság, és csak kényszerből mobiloznak a pultnál, de ez láthatólag senki mást nem érdekelt. Nem mondom, NAGYON kövér számlát hagytunk ott, és mink voltunk a vendégek, talán csak az látszik az egészből, hogy ez mennyire nem az én világom, nem szoktam én a pompát.
A kaja meg egyértelmű csalódás volt. Pár évente egyszer jutok csak oda, hogy mértéktelenül áldozhassak gasztrosznobizmus oltárán: az előétel után bárányt rendeltem, nem kérdés. Konkrétan rozmaringos báránycsülköt héjas sültburgonyával. Anthony Hopkins mondta a Joe Blackben, hogy a bárány nem unalmas, úgy, mint a csirke, meg nem ilyen, meg nem olyan. Nem emlékszem már rá, hogy pontosan mit mondott, de teljes mértékben igaza van, főleg, ha ő mondja, érted.
A rozmaringos báránycsülkön két dolgot nem éreztem: a rozmaringot és a bárányt. Az egész nyakon volt öntve valami vörösesbarnás boros szósszal és semmi, de semmi mást nem lehetett érezni az egészből. Esetleg azt, hogy a húst vajpuhára főzték. Ennyi. Innen nyilván értékét vesztette a miliő, az igazi, kissé dekadens gazdagságot, hagyományt, tradíciót és múltat hajazó berendezés. Ők úgy vélték pecsétes maradhat az étlap, jó az, ha nem működik a neoncégér, elfér, sőt dizájnelemként valószínűleg otthagyták, én ezt is el tudnám képzelni- a pókháló a sarokban, és egyáltalán: mindent hagyni kell lassan leamortizálódni, mert a zseniális című Éjfél a jó és a rossz kertjében óta tudjuk, hogy csak az újgazdagok javíttatják a felfeslett kárpitot, az igazi, régi családok még véletlenül sem nyúlnának hozzá. Igen, jó lenne ez így, csak mögé kellene tenni valamit, mert tartalom nélkül ez csak üres póz.
A lyoni hagymával borított bélszínlángos bélszínrésze a menzavillával 
majdnem elvághatatlan volt, a fél kacsánál meg csak az számított, hogy minél ropogósabb legyen, ergo olyan szárazra sütötték, amilyenre csak képesek voltak. Ennyit a főételekről, továbbiakban ígérem nem teszek úgy programmagazin-módra úgy, mintha én szarnám a michelin csillagot. Egyszerűen csak csalódtam. Vámos úr meg nagyon meg van öregedve, és meglehetősen piros volt az arca, jelentsen ez bármit - ezzel a feljelentős, celebkukkolásos kötelezettségemnek is eleget tettem. Ja, mondanám, hogy háttal voltam neki, úgy mondták szemből, hogy híres ember van mögöttem, ne forduljak hátra, többek között beszélgetős műsorokat vezet, én meg NEM fordulva hátra csak annyit mondtam flegmán, hogy Vámos Miklós. Nagyon kúl voltam, egyből lett egy nagyobb respektem.
Mire végeztünk, megvolt a harmadik "palinka", a szél azonban kifújt mindent belőlem a hídon, ami meg maradt, azzal elbánt a meleg zsírban tálalt csontvelő meg a pirítós. Na, AZ jó volt.
Tévedés ne essék, nemsokára itt lenn vegytiszta dicsekedés következik. Előljáróban annyit, hogy részemről két típust utálok blog és aközeli (írásos) területen: a modoros gasztrobloggert és a még modorosabb utazóbeszámolós bloggert.
Vércinikus vagyok, azért, na meg persze az sem segít, hogy kurvára irigylem pl. azokat, akik "Menjünk valahová!" felkiáltásból megindulva másnap reggel Mallorcán találják magukat. Sőt, biztos van itt olyan is, hogy azt utáljuk a másikban, amit magunkban sem szeretünk, ezt azonban élből leszarom, kit érdekel, hogy modoros vagyok én is, az sokkal jobban fáj, hogy nem tudok annyit utazni, mint szeretnék (vagy legalábbis ezt mondogatom magamnak).
Én komolyan, olyan slappanósan tarkón tudnám vágni, aki olyat mondd, két hét amerikai körút után, hogy "most már tudom, hogy ha van a világon még egy hely, ahol otthon érzem magam, az Budapest mellett New York. Ez is az én városom: sokszínű, nyüzsgő, nyitott, tele lehetőségekkel, itt nem lehet unatkozni, annak is csupa felfedezés ez a hely, aki évek óta itt él.. Ebben a pár napban nem is igazán éreztem magam turistának."
Anyád.
Szóval ez egyfelől rettenetesen gáz, ilyeneket írni, másfelől bevallottan halálosan irigylem, hogy volt ott.
Ennek azonban vége, átállok én is a repülőtéri címkét (valamint és többek között külföldi fesztiválok karszalagját) egy évig a bőröndön hagyós-oldalra: nemsokára átmegyek (megint, de most úgy igazán) útibeszámolós bloggerbe - ha A Vulkán, a Föld Anya és Globális Klimaváltozás Istenei is úgy akarják.
Szóval akkor mondom (igen, vigyorogva és gyerekesen élvezem):
Budapest-Bécs-Linz-München-Frankfurt-Köln-Amszterdam-Brüsszel-Luxembourg-Reims-Sedan-Paris-Dijon-Lyon-Avignon-Marseille-Cannes-Monte-Carlo-Genova-La Spezia-Pisa-Firenze-Bologna-Verona-Garda-tó-Velence-Szlovénián keresztül haza.
Mindezt magától értetődően a Twingo Gran Turismoval, valamint egy sátorral, többrendbeli kocsiban alvással és nagy-nagy bátorsággal fogjuk teljesíteni.
Az ötlet nem az enyém, még Jazz és az ő édesapja ültek be pár évvel ezelőtt a kocsiba, hogy tíz nap alatt lenyomják Európát. Azóta Jazz kisebb nagyobb módosításokkal ezt többször megtette, sőt tavaly bebizonyította, hogy ez a trip minden további nélkül barátnőképes és elképesztően olcsón meg lehet úszni - már ha éppen nem tervezünk az Eiffel-torony tetején leánykérést.
Ezt az utat régóta tervezem, nem titok. Mindennél jobban akarok utazni, látni, menni, Jazz nyomában pedig akkora rizikója sincs az egésznek, arról nem beszélve, hogy imördzsenszi esetén Szeplős tele van ismerőssel a kontinensen. Én is tele lehetnék, de nem vagyok az a baris típus - ez időről-időre azért visszanyal rendesen.
Lesz 16 napunk, és nagyon komolyan elhatároztam, hogy laza leszek. Leszarom, ha nem úgy lesz, mint ahogy elterveztük, ha eltévedünk, ha nem olyan lesz az idő, meg mittudomén. És nem fogok sietni, pattogni, feszkózni, ahogy esik, úgy lesz. Erre azért dolgozni kell, pedig csak öt-hat pöcsömnyi méter, kb. ennyivel bóklásztak mögöttünk Jazzék tavaly nyáron, bárhová mentünk. Teljesen le voltak relaxálódva, Jazz eleve Olaszból hazaesve ugrott be a kocsiba, de szinte ordított róluk, hogy semmi bajuk nincs a világon. Semmi meló, semmi határidő, semmi must, have to, müssen, sollen, muszáj és kell. Totál karótnyeltek, befeszültek voltunk hozzájuk képest, nem is sikerült maradéktalanul leereszteni, talán Supetar szigete van úgy meg, hogy abszolút offon vagyok, de akkor is összevesztem Szeplőssel visszafele, a hajón. Passz.
De most valahogy meg kell ezt beszélni magammal, magunkkal, hogy engedjük el. Remélem sikerül.
Nyomozó azt mondta, hogy nagyon bátrak vagyunk, ő félne belemenni az ismeretlenbe, de tudom, hogy 70%-ban azt gondolja, hogy ez kurva nagy cigánykodás. Valóban, lehet olyan is, de szerintem meg lehet ezt tartani - akár higiéniai szempontból is - egy józan és bevállalható hátizsákos-turistás szinten. Belekalkuláltuk - legalábbis igyekeztünk -,hogy azért mi nem tudunk olyan minimálon lenni, mint Jazzék: értsd ezt úgy, hogy gyerek nélkül, lakáskilátás és jó, legyen -akarás nélkül azért keresünk annyit, hogy "igényeim" legyenek. Semmi olyasmi, amiről ne lehetne lemondani, de biztos, hogy akarni fogok ide meg oda meg amoda beülni, bemenni, megvenni, költeni.
Eleve már most le kell magamat állítani, hogy ne akarjak minden szart beszerezni neten, meg mindenféle profi boltban. A sátor az kellett, szereztem egy decathlonos 2 másodperceset használtan, jó áron, de ha rajtam múlna még a túrabögrém is márkás lenne. Ja, hát ezekről kell leakadnom, akarok én mindent, az mindig is ment.
Meglátjuk, mondom, minden alakulhat, egy bizonyos határig még a dátum is, de ha június 26-án minimum annyira fog sütni a nap, mint végre most az ablakomon át, akkor elindulunk.
Gyűlnek a térképen a piros vonalak, karikák, nyilak, és jó tanácsok, hogy ne aludj Brüsszelben a kocsiban, Le Lavandout ne hagyd ki, és valahogy vergődj el Monterrosso al Mare-ba, mert megéri.
Megpróbáljuk.
Tudom, hogy most víz az úr víz, víz, víz, a szél meg minderre rásegít, de ezt még azelőtt férceltem össze, de most hova húzzam tovább?
Mondjátok meg kit kell elküldeni a jó kurva édes anyjába, hogy az ÖSSZES téli kátyú még májusban is lazán életveszélyeset játszhat minden szerencsétlen autóssal, és megteszem!
Én ugyan csak hétvégén közlekedem erre, és amúgy sem ülök autóba túl gyakran, de már így is tudom, hogy mikor és hol kell sávot váltanom, hogy ugyanúgy négy keréken érkezzem meg, mint ahogy elindultam. Csak néha nem lehet szlalomozni, hanem csak fogcsikorgatva bevállalni azt, ami szembejön.
Menjetek ti a büdös a büdös francba, a fejeteket tenném bele tölteléknek.
Amit utálok Budapestben az a mentő. Múlt csütörtökön négyszer kellett félreállnom, besatuznom, összehajtogatnom magam.
Meghallom. Valahonnan hátulról jön, egyre közelebbről sír, majd mellettem körülbelül 90-100-zal rávágódik az 1-es villamos sínpárjára és hatalmas porfelhőt kavarva pillanatok alatt eltűnik a szemem elől.
Lassan visszaállunk, benézem kinek van még zöld, aztán elindulok. New Jersey-ben vagyok, a lakótepelen tartok hazafelé és akaratom ellenére megszaporázom a lépteim, hogy a sarkon lássam, hogy hozzánk megy-e.
Mire Pesten kienged az összeszorult gyomrom, jön a következő. Valaki. Valakinek most dől el.
Elrohan mellettem, nem tudom ki van benne, vagy kiért mennek, de úgy érzem többet tudok róla, mint akkor az övéi.
Kellene egy cigi, de az nincs a kocsiban.
Különben már ezelőtt is felmerült bennem, hogy a tévéknél olvassák a blogomat.
Vagy csak kurva jó műsorszerkesztő lenne belőlem.
