harminc

The Bullshit...

• Satisfaction
  
• Resulotion
  
• Net Promoter Score
  
• Variation
  
• Productivity
  
• Results
  
• Key Performance Indicator
  
• Service
  
• Clients
  
• Relationship
  
• Global
  
• Evolution
  
• Research
  
• Revenue
  
• Specific
  
• Measurable
  
• Achievable
  
• Relevant
  
• Time-bound

and the Reality...

Vajon milyen telefonos-számítógépes alkalmazás van a melegeknek, hogy úgy is megtalálják egymást pillanatokon belül, hogy elvileg nem is ismerik egymást? Tuti, hogy van valami telefonos meleg-méter, muszáj, másként nem tudom elképzelni.

Van a cégnél egy srác, akiről mindenki tudja. Mondja, meséli, nyomja a kicsit arcbatolós poénokat magáról, az irányultságáról a belső körnek, ami sok is lehetne, de valahogy úgy nála elfér, így adja ki a kerek egészet az ember, ha ez érhető.

Aztán vannak a többiek, akik többé-kevésbé jönnek-mennek, és elvileg semmi dolguk az előző emberrel  - másik szárny, másik emelet, teljesen más részleg, és mégis, szinte alig van vége a betanító tréningnek, már odalenn az udvaron beszélgetnek. Ezt az információáramlást szeretném a kampányon, baszki, ezt valahogy el kellene tanulni.

--

Na, aztán voltam otthon, ami most azért fontos, mert talán életemben először pluszban jöttem vissza New Jersey-ből. Exponenciálisan megnövekedett a zacskó-, megyei újság-,  és befőttes gumikészletem. Anyáék most életet mentettek, ezen nincs mit szépíteni, továbbadták az ajándékba kapott házikolbászt, szalámit, tojást, kacsazsírt.  Kaptam használt kenyérpirítót, meg valami gyümölcskávét - ez olyan tipikus Anya, valamilyen termékben neki mindig muszáj hinni, főleg ha ingyen ki lehet próbálni, vagy termékmintát kap. Akkor nagyon hisz,  baj akkor van, mikor a hit pénzbe kerül, lásd: Zepter lámpa és gőzgép.

Anya úgy látja, hogy a fia most stafierungos korszakban van, nagyon nehezen tud felülemelkedni a szétköltözéses veszteségeimen, valahogy megállás nélkül kapom a delfines törülközőket és konyhai törlőkendőket, talán mert ezekkel minden rést és hiányt be lehet tömni. És törölköző amúgy is mindig kell, hogy legyen az embernél. Szerintem Douglas Adams egyszer részt vett egy kelet-európai ultrarealista trippen.

És mert születésnapom volt, teljes lelki nyugalommal rendeltem be a rántott húst és rántott gombát, mert az járt nekem. Mert a legalább már egyszer használt olajban  kirántott karfiolnak (!) megvan az a különleges hatása a magyar lakótelepi lélekre, hogy az ember egyszerűen megnyugszik tőle. A rántott karfiol a felnőtt kor anyateje.

--

Jó, akkor egyelőre írok (érzitek a kegyet, ugye), mert többek között Jazz azt mondta, vagy két pálinka, vagy két  másnapos  - boxerből eleresztett  - fingás között, hogy nekem felelősségem van, mert biztos vannak depressziós olvasóim, akik most nem tudnak magukkal mit kezdeni, hogy nem írok. Vagy valami ilyesmi.

Az eső éjjeli állatként mászkált a párkányon, aztán behúzódott galambként totyogott még reggel is, és az autógumik nedves zajcsíkot húztak az aszfalton az első nap, aztán úgy is maradt, hogy felhők vannak az égen, de azért még ma is nyolc fokban indultam el nem kabátban. A kapucnis pulóverre húzott válltáskáról váltott hátizsák, a végre valami MÁS, a kitartóan határozott plusz fokok még mindig elegek ahhoz, hogy ne húzzon le az amúgy szar idő, nincs rossz kedvem. Pedig még mindig nem találtam ki annyira, hogy mi legyen, illetve egyetlen percem sem volt, hogy egyáltalán átgondoljam és rendet tegyek a gondolatok és vélemények között. Azt tudom, hogy Mandula soha nem venné el tőlem az írást, és azt is tudom, hogy írnom, írnom, írnom kell, még akkor is, ha néha egyenesen megkönnyebbülés nem írni és nem blogolni, csak élni a saját életem.

És, ahogy tegnap este befeszülve írtam neki, hogy nekem mosnom, vasalnom, mosogatnom, rendet raknom, fasz tudja mit csinálnom kell és nincs elég időm itthon, és ő nem értette az egészet, rájöttem, hogy mi pöcsömet görcsölök, mert ugyanezt lehetne lazán is, hogy csak élem, ÉLEM a saját életem és onnan megint könnyebb lett kicsit, mert senki nem halt még bele, hogy a kanapéra halmozott vasalatlan mellett kell, hogy skype-oljon, és görccsel is ugyanannyi idő alatt tűnik el a hegy, mint lazasággal.

És a hálistennek pszichológusként végre MÁS vezetői tréner is azt mondta, hogy a stressz, az addig stressz, míg át nem címkézed, amire persze én mondtam elsőnek, hogy ez egy szép mondat, de aztán megmagyarázta, és bassza meg, kurvára tudtam, hogy igaza van. Rólam beszélt.

Két hete tudja, hogy írok. Ő már a nagyon sokadik ember, akkora sokkot nem okozott, valahol már tisztában voltam vele egy ideje, hogy előbb-utóbb mindenki, de mindenki megérkezik ide, aztán idővel talán elém is, hogy elmondja, hogy olvas.

Barátnőm jelen időben azonban ezelőtt még soha nem tudta, hogy blogot írok. 

Az utóbbi időben, a facebook-sikerpofon után, nem voltam túl aktív, nincs akkora levegővétel a világon, amitől  a túl nagy nyilvánosság előtt való meztelenkedés könnyebben menne.

Kérdezhetitek, hogy miért hagytam, csak le kellett volna szedni azt a bejegyzést, csak lapítani kellett volna, miért nem tettem semmit? Az elején határozottan élveztem még, tagadhatatlan, meg kellett élnem minden szuperhős legfaszverősebb élményét, hogy úgy említenek meg nyilvánosság előtt, hogy ott vagyok és rólam beszélnek, de senki nem tudja, hogy ki az, csak én, mert én vagyok az, csak én tudom a titkot.

Aztán elmúlt.

Valószínűleg az is hozzátartozik a történethez, hogy valahol - olyan sorozatgyilkos módjára - bizonyára akartam a bukást, a lelepleződést.

Ha lenne a blogponthun blogszünetgomb, most rányomnék, de egyelőre csak az exportálást találtam meg a költözés/biztonsági mentés opciónál - na meg van a törlés, a visszavonhatatlan blogöngyilkosság, a mindenki leszophat, de legjobban én magamat gomb. Dráma és nagyjelenet.

Ha Mandula olvas, másként fogok írni, ezt megbeszéltük. (Most itt elkezdeni másként írni, az egyébként nagyon fals dolog lenne.) Azt mondta, hogy inkább költözzek el, és ez talán még ez lenne a legfairebb dolog vele szemben, hogy ne feszélyezze a gondolat, ne akarjon ideklikkelni és megnézni, hogy mit írtam, hogy ne leskelődjön. A két hét alatt eddig többé-kevésbé megállta, de így is volt mit tisztázni, nem kérdés.

Szóval most hivatalosan is szünet van, aztán vagy maradok vagy megyek, de a menésben kurva jó vagyok, ezt előre mondom. Dráma, nagyjelenet - kicsit másképp. Valahogy pontot kellene tenni ennek a sztorinak a végére, mert már túl sokszor jött elő, hogy mi a fasz legyen ezzel az egésszel, tudom. Írjak, ne írjak, hova írjak, mit és hogyan írjak, megy a szenvedés vég nélkül.

Jól kellene csinálni. Hogy jól legyek. Hogy ne bántsak. Hogy tisztán tudjak nézni messzire.

Összetörve ébredek az izomláztól - tegnap majd negyven perc vánszorgással teljesítettem a szigetkört, ez a valaha mért legrosszabb időm. Még magamat is sikerült alulmúlnom, pedig azt hittem ez fizikailag és mentálisan egyaránt lehetetlen.

Hát nem.

Ettől függetlenül szanaszéjjel izzadtam a futócuccom, és most, ahogy Mandula trendinek gondolt és kárpitozott, nyikorgó, albérletes ágytákolmányán fordulásból pislogom ki az álommélyét a szememből, rögtön egy halk jézusúristennel nyitom a napot. Ő persze már legalább egy órája félálomban lehet, ahogy fordulok, ő úgy teszi fejét a vállam és a mellkasom közé. Mesehaja mindenhol ott van, érzem, ahogy feje alatt szinte belekarcol a bőrömbe, az arcom, a szám csiklandozza és nem tudom nem szeretni a álomittas figyelmetlenségét, ahogy eszébe sem jut, hogy ez nekem akár rossz is lehetne. Ez egyszerűen jár neki, ez az ő helye. Ha oldalra fordulok, átteszi a lábát rajtam, egész testével az enyémhez szorítja magát. Ha ő fordul, fordulok én is utána, viszi a kezem magával, a mellére teszi, beszorítja alá, arcomat beborítja a sok hullám és göndörség, csak annyira kapom vissza kezem, hogy lesimítsam akárhogy, persze hasztalan és máris jön a müffögés, kéri vissza, ami az övé. Még egy jelzés, hát lábammal is felveszem az ő ívét, így alszunk még újra tíz percet.

Amikor másodszorra ébreszt a reggel már a csuklóm is fáj, de nem bújok ki, élvezem az oda-vissza áramló biztonságot, békét és a szobát derűssé, árny- és fényjátékossá itató, sötétítőfüggöny-szűrte szombat reggelt.

Az ilyen reggeleken bundáskenyeret, rántottát kellene enni, kávét vagy teát inni a hétvégi újság felet, körülöttem húszévnyi biztonságot adó házassággal, de töredékektől is boldog lehet az ember.

Dolgoznom kell. Ő is jön majd utánam, előtte még elmegy edzeni, estig marad benn.

Kávé, azért nem túl sietős reggeli, fogmosás, cipő, kabát, kulcscsörgés, gyors búcsú, aztán már a kövirózsás gangon úszik rám a kinti hűvösség. Két emeletnyi kopott csigalépcső visz lefele, a nehéz kapu kelletlenül ereszti be az udvar csendjébe a Dohány utcát, de odakinn süt a nap, tágasabb az utca, szebb a körút, egyből a jó villamos jön, kevésbé mocskos a Blaha, és pont a megfelelő zenét találom meg a telefonomban, és tavasz van, tavasz, tavasz, tavasz.