Amikor Szeplős lett, az tulajdonképpen valamiféle perverz módon csak egy személycsere volt, úgy csusszantam egy másik életbe, hogy külsőségeiben egy nagyon rövidre szabott átmeneti időszakot kivéve, tulajdonképpen ugyanazt folytattam, amit azelőtt valaki mással éltem meg. A két kapcsolat között nem voltak markáns életviteli, stílusbeli különbségek, Szeplőssel ilyen tekintetben olyan fájdalommentesen csiszolódtunk egymáshoz, amennyire csak lehetett. Bulik, iszogatások, kirándulások, bevásárlások, sorozatnézések, nyaralások, hazautazások havi és éves ciklusa, ez volt az életem.

És most problémáim vannak, semmi nem áll össze, teljesen eszköztelen vagyok és ami a legbizarrabb, hogy - ugyan talán csak egyelőre -, de még ezt is élvezem. (Nem.) Mandulát nagyjából csak annyira ismertem félre..ismertem félre, mekkora hülyeség, egyáltalán nem ismertem..szóval róla csak akkora és annyira fals képet alkottam magamban, amekkorát és amennyire ember csak vizionálni tud magának egy álmodozásaiban. Ahogy én azt elképzeltem.

A tévénézős fingáskorszakot megelőző hódítási és megtartási trükköket, bevált fogásokat nagyjából úgy dobhatom ki, ahogy vannak, semmi nem úgy működik, ahogy annak kellene. Nem részletezem.

Én szilárdan hiszek abban, hogy a hajnal, illetve a reggeli telefonébresztést megelőző időszak szigorúan az alvásra van, Mandulának erről meglehetősen eltérő véleménye van, konkrétan nem alszik. És ha már nem alszik... Nem részletezem.

Mandula nagyjából úgy járkál Közép-Európában, mint egy mérgezett egér, az együtt töltött idő nagyjából a heti pár alkalmankénti este nyolctól, kilenctől a másnapi kurva fáradt reggelig tart.

Múlt héten síelni volt, majd ezen a héten hazament, majd jövő héten újra hazamegy. Ez így rendben is van, az, hogy nem így érzem, az tényleg nem jelenti azt, hogy ne lenne rendben. Egyszerűen baszott régen csináltam ilyesmit. Mindazonáltal a kurva sok itthon ivást egyedül néha meg kell szakítani azzal, hogy társaságban teszem ugyanezt nem itthon, mert azért a végső megzakkanást mégiscsak jó lenne eltolni pár évvel még.

És úgy nagyjából fingom nincs, illetve nem volt, hogy most jelentkezni kell-e naponta, elvárja-e, jól esik-e neki, na meg, hogy én csak azért csinálnám-e, mert eddig ez volt a szokás az életemben, kétharmados kényszerből. A kompromisszumos megoldás természetesen az sms volt, írtam egyet, amíg a többiekre vártam, mert mostanában az a sorsom, hogy még a kocsmákban is egyedül igyam meg az első sörömet, csak, hogy súlyosbítsuk azt, ami amúgy is.

Másnap hatalmas lebaszást kapok, hogy csak akkor írok, amikor a kocsmában várva unatkozok, főleg, ha azt nézzük, hogy később többek között kivel voltam (miért ne, ha már így alakult, amiről ugyan nem tud, de soha ne becsüljük alá a női megérzést és a hivatali pletykákat.)

A lebaszásnak ugyan örültem, mert legalább egy csomó dolgot le lehet tisztázni, de azért mégis, hát nem én játszom a bolygó hollandit, én személy szerint semmi mást nem akartam, mint vele lenni végre csak egy, csak egyetlen egy kibaszott napot, tudod, mint a Csányi gyerek a Schell Judittal, amikor azt énekli azon a nagyon fahangján, hogy már ébred a hajnal, fel munkára dallal. És különben is, teljesen jógyerek voltam, mert az erő és a szándék is megvan, hogy az legyek, mert nem jógyerek már eleget voltam, ismerem jól, hogy kurvára nem vezet sehova. Oda biztos nem, ahol én akarok lenni.

Most meg este hét után felhív, hogy megjött, mikor megyek, mintha én bizony egyáltalán tudtam volna, hogy volt valahol. Mert oké, nem kell tudnom, önálló leszek és laza (soha, soha, soha), de akkor csak mondjon annyit, hogy van-e kedvem átmenni?

Valahol pontosan úgy érzem magam, mint Robert Downey jr. a Terhes társaságban, hogy ugyan tudom, hogy nincs minden rendben velem, de odaát sincsenek kis bajok, az kurvaisten.

Han Solo erre valami olyasmit mondott, hogy vagy megölöm, vagy beleszeretek.