Teljesen valószerűtlen, ahogy rám virrad a havas esőt és a surrogó forgalomzajt hozó reggel, és én automata módban felkelek, kávét és reggelit csinálok, pakolok, rámolok egy már érvényét vesztett kód- és szokásrend szerint – mint amikor egy lefejezett állat szalad még egy utolsó kört, a teste még nem tudja, hogy már nem él.

Ki kellene találni valami újat, tudni kellene, hogy milyen szokásokat akarok venni a boltban, igaz, lehet, hogy csak fel kellene ismerni, hogy már az is lehet, hogy ez vagyok én, csak még nem tudok róla. Ez: a tétova koppanások az ereszen, a falióra monoton kattogása, az elhúzó autók szűrt zaja, a félhomályig erősödő fény, a ma nem dolgozom idő végtelenné váló dermedése, a kávékör egyre sűrűbbé válása a pohár alján, útban a délelőtti beleszáradás felé.

Van a lakás csendjének, az egyedüllétnek, a szótlanságnak a másodpercek kattogásának egyfajta nyelvre tapadó, szürke, fehér zajos íze - annak, hogy egymáshoz ragadnak a kiszáradt ajkak, mert nem kell beszélnem, nincs kihez szólnom. Nem tudtam, hogy van ilyen, csak olvastam másoknál, hogy fülfájdítóan dagad, recsegve feszülni tud a csönd, az agy legnagyobb ellensége.

Estét még nem töltöttem egyedül, nem ittam alkoholt itthon, még hiszek abban, hogy a szabadság jó is lehet, még nem zuhantam nagyot, óvatosan és felfele nézve, fülelve lépkedek önmagam ismeretlenségének majdnem teljes vakságában.

A csendet hamarosan meggyilkolom, életemben nem hallgattam még ennyi youtube-ot és Petőfi rádiót, de nincs ezzel semmi baj, mert tudom, hogy az erő és a derű C-vitaminját egyfolytában importálnom kell, bennem nincsenek raktárak. Ha jól csinálom, akkor nem lesz baj, és jól akarom csinálni. Dühös vagyok, a sok salak, tunyaság és kényelem alatt érzem, hogy összeszorul a fog.

Hiszek a dühömben, vezetni fog magam ellen. Valaminek lennie kell végre. A bármi is jó, csak legyen már.