Valószínűleg a lehető legszürreálisabb élményeim egyike marad, ahogy ma reggel munkába sietve egyszer csak szembejött velünk az a lány, aki elvette a szüzességem.

Ismerős az arc, ott volt iwiwen is, ott van most facebookon is, az arcképek segítettek annyit, hogy felismerjem, hogy egyáltalán meg tudjak döbbeni. Mert a fénykép nem készít fel arra, ami ott bekövetkezett: a semmit nem érzés és a tizenöt éves énem őrült szívrohanásának semmihez nem hasonlító egyvelegízére. Arra, hogy arcában ott van annak a régi lánynak az arca, akivel cipősdoboznyi szerelmeslevelet váltottam, akivel háromszor szakítottam, aki megízleltette velem a máig megfejtetlen rejtélyt, amit csak ízlelni, harapni, szájba venni, szagolni, fogni, markolni, simítani lehet, de soha nem kerül a bőröd alá, nem tud elég mélyre kerülni, csak pillanatnyi önvesztésekig, aki megtanított arra, hogy meg lehet csalni a másikat, aki megtanított  szenvedni és szenvedést okozni. Aki többek között Nyomozóval és annak bátyjával is járt, akivel még én is háromszor jártam, és akit a végén csak erőtlenül kihasználni tudtam.
 
Vagy nem volt sehol sem benne az a filigrán, kedvesbuja, önnön szexualitásának parancsolni nem tudó lány, csak a bennem robbantak szét az emlékpatronok, hogy orromban éreztem újra a safeguard tusfürdő illatát, ami olyan sokáig valami szexuális katalizátorként működött, lehet, hogy mindez csak bennem volt, mert nem volt ő már semmi más, csak egy harmincéves anyaforma, aki valamin annyira gondolkozott, hogy észre sem vett a XI. kerület egyik hideg, semmitmondóan szürke kereszteződésében.

Nem szóltam semmit. Mentünk tovább, meg sem történt az egész.

Ákost hallgatok, bekenem magam tizenöt éves hangulattal. Valahonnan New Jersey felől éppen ránk úszik a köd.