Itt van. Megjött, tegnap bedobták a postaládába.

Csak késő este értem haza, Szeplős már aludt. Halkan átmentem a nappaliba, és megláttam a pléddel letakart régi GRANKULLA léckanapén a 2011-es IKEA katalógust. A fürdőszobai tárolóknál hagyta abba, letette szétnyitva, gerinccel felfelé. Felvettem, néztem a sok piperecikket, ahogy sorban, rendezetten csillognak a nekik fenntartott helyeken és azon méláztam, hogy mivé is lett a kamaszkori rajongás, hova jutott az IKEÁhoz való viszonyulásom ahhoz képest, hogy én ott voltam anyával abban a végtelen sorban, amikor megnyitott a karácsonyi csodaként várt Örs Vezér téri áruház? Miért vagyok én évről-évre egyre inkább IKEA ellenes? Miért nem örülök ennek az IKEA katalógusnak, itt, az albérlet nappalijának megörökölt kanapéján? Csak bele kellett lapoznom, és jöttek a válaszuk maguktól:

Mert felbasznak azzal, hogy olyan nagyképűek, hogy azt hiszik, hogy tavaszig várok egy faliórára.

Mert a katalógusaikat már iPhone-on is megnézhetjük.

Mert most vagyok túl a Millennium trilógián.

Mert ugyan én ahhoz a csoporthoz tartozom, akik kurva jót röhögtek a külpolitikai hullámhatárt súroló, beleszarós tájékozatlanságon, de az biztos, hogy e két utóbbi esemény simán elvezetett odáig, hogy már nem annyira hiszek a svéd modellben.

És mégis:

Mert a barátnőmnek idén sem lesz százezer forintos PAX gardróbszekrénye, sem  a megfelelő fürdőszobában GODMORGON tárolója. Nekem nem lesz BESTA tévéállványom, mert olyan frankó, rávaló LCD tévém végképp nincsen, de akarnánk. Mindent. Most, azonnal, mert minden kapható, ide tolják az arcunkba. Nem a szegénység a baj, mert mindig azzal jövök, hogy a Jelenben jól élünk, és ez bizony így is van. Nem vagyunk csórók, csak kurvára nehéz függetleníteni magadat attól, hogy mennyi mindenre szükséged van (dehogy), egészen egyszerűen azért, mert nem engedik:

Mert az IKEA úgy utaztat, hogy az olcsóságával építi fel a függőség spirálját, de arra fokozottan ügyel, hogy elég hamar beleszédülj a kollégiumízű fahulladékon túli, azonban már egyáltalán nem olcsón megkapható világába. De mert a trip csak a katalógusnyálazásoktól az ikealátogatások első húsz percéig tart, és mert onnan a zuhanás  elég gyors és elég mély, a valósággá redukálódó sorbanállás végén az egésznek mégiscsak max. a FYNDből leértékelten vett, vagy az alapból csak kilencezer forintos "gardróbszekrény" a vége.


És újra: mert a katalógusban soha nincsenek porcicák az ágytárolók alatt, nincs rendetlenség még a garázsban sem. Nincs elhasználódás, nincs konyhai mosatlan, sem kávéfoltos gáztűzhely, nincs semmi régi bútor, semmi oda nem illő szín, semmi kényszerválasztás, semmi kényszerből ráfogott eklektika.

Azért nem örülök az IKEA katalógusnak, mert nem akarok magamra ismerni, ahogy a sivár, nyolc órás  életem retyóján a vágyaim katalógusának célkészletét böngészem napról-napra, amíg csak nem találok más dolgokat, amire szintén vágyni lehet újra pár napig.