A BKV olvasztótégelye naponta nem tudom hány százezer embert ereszt össze, az biztos, hogy minden egyes nap egy vagyok közülük.
Várok. Felszállok. Felteszem a fülhallgatót és eldöntöm, hogy milyen hangulattal színezzem be a következő negyvenakárhány percet - naponta kétszer.

Emberek. 50-60 év közötti dauerolt, festett hajú asszonyok, akik valamilyen oknál fogva szeretnek blúznak, kosztümnek nevezett függönybe, asztalterítőbe öltözni. Pár évvel fiatalabb, diplomásabb kinézetű kiadásaik: a rézhajú,  kreol bőrű, aranyékszeres és a fakóbb szinű fehéraranyas, ezüstnyakláncos család- és irodafőnökök, esetleg igazgatóhelyettesek.

A térképes, északnyugati turisták, a felül széldzseki vagy kötött pulcsi, alul szandál és zsebes-rövidnadrágos jólétnomádok.

Nagylábú, szőrös telibekamaszok bármilyen stílusban, de biztos, hogy deszkás cipőben és seggig eresztett hátizsákkal. A velük egykorú lányok, akik még messze nem tudják, hogy kell elélvezni, hiába néznek ki alkalomadtán túl kihívóan, de leginkább mégiscsak túl harsányan.

A középosztály munkaképes férfijai a praktikus szabású, színű és anyagú, és praktikus méretű cipzárfogantyús ruháikban. Egyformán fáradtak, egyformán hétköznapi céljaik vannak.

A kívülállósságukat látványos jegylyukasztással hangsúlyozó jólöltözöttek - egyformán viselkednek.

Egyetemisták, családanyák, párok, hajléktalanok, egymáshoz képest egyforma negyvenpercnyi embertünemények.

És itt vagyunk mi, fülünkben a dugasszal, a rettentő urbán viszonyok túlélésének érdekében vagy félprofi hátizsákkal vagy futártáskával; és lehetnek bár eltérő márkajelzéseink, csíkjaink, galléros, vagy csak sima pólóink, kardigánjaink vagy kapucnis pulóvereink, ahogy végignézek a szemben ülő két alternatív megjelenésemen, mindennél biztosabban érzem, hogy akár egymás klónjai is lehetnénk, mert ugyan egyek nem vagyunk, de mindennél jobban egymáshoz hasonlatosak igen.

Valahol olvastam, hogy a svéd tinik, emberek(?) abszolút nem félnek az egész életüket uraló ikea és h&m uniformizmustól. Hogy azért nem, mert tudják, hogy nem a külső a lényeg, vagy mi másért nem, arra már nem emlékszem, de nekem nagyon kényelmetlen érzés, ahogy mind a hárman ölükben pihentetjük a válltáskáinkat, zenét hallgatunk és tulajdonképpen tökéletesen ugyanúgy nézünk ki.

Miben vagyok én más mint ők, vagy, őszintén kérdezve, mivel vagyok én több náluk azon a megkerülhetetlen tényen nem megakadva, hogy magamnak én vagyok az én, éppen ezért minden másnál fontosabb?

Ha lehámoznám magamról mindazt, amivel csak felruháztam magam, ha bevallanék mindent, amit nem akarok tudni magamról és ugyanezt tenném velük, vajon miben különbözne a három torzó egymástól az igazán fontos dolgokban: indítékokban, vágyakban, tettekben?

A város nem ad választ, csak képeket szállít, egyforma autósokat szállít, folyót, hegyet, utcákat, járdákat, embereket szállít, de homlokommal támasztva a képet megrögzötten bámulom az ablakon túli, hideg díszletet, hogy illúziómban egyedül, a legegyedüle/ibbül legyek.