Hány éves korában írhat erről az ember úgy, hogy tudja, már lehet: úgy látom őt, ahogy látnom kell, nem zavart és sértődött fiúként érző férfiként?

Elég az hozzá, ha este tíz fele az üres Tescóban, végigtekintvén a betanított, a pénztár mögött decensen, csendben ülő, karbantartott frizurájú, finom szemüvegkeretet az orra biggyesztő idősebb hölgyeken, összeszorul a torkom? Ha mindig úgy érzem, hogy nem tudom eléggé  hangsúlyosan megköszönni, ha elveszi a tálcám a McDonald’sban, ott olyannyira idegenül ható, öregedő, bohócnak öltöztetett nyugdíjas?

Egyedül vannak, ülnek sorban az éjszakai műszakban, még egymást sem ismerik. Már kisebb a tér, már nincsen annyi hely, ballag az idő a vége fele, de mindent ugyanúgy kell csinálni, mert itt vannak még, végig kell járni, csinálni kell, azzal ami megmaradt.

Rád gondolok, fel akarlak hívni a kocsiban, de rájövök, hogy este van, kilenc ötvenhárom, te már rég alszol abban a soha el nem készülő szobában, ami megmaradt neked. Apa által utólag barkácsolt beépített szekrény, függönnyel eltakarva, mert az ajtók soha nem érkeztek meg. Régi padlószőnyeg, az a csúnya szürkésbarna, mert hozzád nem ért el tesóék lakásfelújítása. Egy hatalmas, régi, giccses csendélet a falon, alatta a gazdagabb barátnődtől leselejtezett, megjavított gerinckímélő ágy, egy új szekrény, ami egyből túlságosan meg lett pakolva, egy asztalka, és a rengeteg bulvár- és gasztromagazin. Odakintről egyetlen sárga pont az estében a sok százezer közül, de nekem Anya. Anya.

Mikor fogom megérteni az embert az anya mögött, nem az öngyilkost, nem a  mártírt, nem a labilis, magát a rossz szeretetbe és rossz szerepbe ölő anyát, hanem a mindenen túljutót, azt, aki maradt, a kevés, a fáradt, de őserőből élőt, akire még Apa halála után sem vigyázok?

Megy az idő, szalad a mikrón minden másodperc, ahogy lényegtelen dolgokat melegítek az életemben. Nem beszélgetünk igazán. De minden benne van egy-egy gyömöszkölésnyi hátsimogatásban, fájnának a szavak, elviselhetetlen lenne, azt hiszem.

Még mindig 14 vagyok, neki csak húszezer forintért veszik le a bal mellét, rettenetesen nehéz kamasz vagyok, utáljuk egymást, ő azt mondja, hogy miattam hal meg. Jóval kisebb vagyok, ezért a búcsúcédulára nem igazán emlékszem, a másodikra is alig, de gondolom akkor Apa miatt halt meg.

31 vagyok és ő él. Már nem tudom hány műtétje volt, a legtöbb az eredendően rossz csípője miatt. A mindent ölő kemó: parókája lett, izzadságrohamokkal teli menopauzája, kétoldali gerincsérve. A gyönyörű, dús haja kinőtt újra, túlélte ő maga is, nem hülyeség, amit Sámsonról  írtak. A gerince viszont tönkrement. Műtét, műtét, műtét, orvosok, doktorok, kórházak, újabb műtétek, borítékok, mankó, látogatás, lábadozás. Soha be nem vallott megvetés, elméletek, hogy ő ebben éli ki magát, nincs neked semmi bajod, a hogy mondhatsz ilyet, te Aljas Szemét Utolsó Dög, hogy lehet ilyet mondani, hát hogy TUDSZ ILYET mondani???!

Viták, azok az örökké tartó kurva veszekedések. A fapapucs őrülten fájdalmas csípése, a veszélyre ráálló feszültségradar, a készenlét, a félelem. Nyaralások, biciklizések,  olvasás, iskola, karácsonyok, fekete-fehér filmes vasárnap délutánok.

Az volt a baj, hogy olyan színfalak közt játszódott a gyerekkorom, mintha minden rendben lett volna. Normális, hétköznapi, pörköltszocializmusos díszletek, legó, autópálya, nyár a nagyinál, Komárnóban vásárolt kohinor radír a tolltartóban és leckeellenőrzés az esti mese előtt. Ezzel párhuzamosan volt viszont egy másik történet, ami néha beleért az enyémbe, összeért vele, átköszönt anyám öngyilkossági kísérlete, vagy az, ahogy Apa otthagyott minket a Nyugatiban, meg csomó más ezeknél nem sokkal kevésbé rázósabb dolog, de előtte és utána elfedett mindent az egyszerű színekkel látó gyermeki lét:

Anya, nem akarok aludni!
Nem kell aludni, csak csukd le a szemed.

A szemhéj belső oldalán mindig pirosan süt a nap, a tornacsarnokok, uszodák és strandok elmosódott zaja az indikátor, a nyúl ürege, a legmélyebb nyugalom, fél milliméterrel a valóság alatt.
Szagolni az ablak által testté szabott fényben táncoló porillatot, az ég alatt a szempillák résein beengedni a fehér fényt, hallgatni többiek zsongássá olvadó együttlét-zaját.

A nem tudni hova elhelyezés, a nem tudás, ami nem tudás és nem tudni elhelyezés fog maradni már mindörökké, az zavar. Ha legalább nyílt színen játszódott volna, tudtam volna vele mit kezdeni, lennének egyenesen levezethető okok és okozatok, de nincsenek. Kurva nagy köd, az van, és már soha nem beszéljük meg.

Azóta rárakódott egy csomó dolog, én is basztam el magamtól sok mindent, lehet, hogy mindent én basztam el, hiszen tesómnak családja van már, nem tudni már mi honnan és mikor jött, csak az biztos, hogy olyan vagyok, mint azok a  telefondrótos, állítgatható lámpák, amikor egy bizonyos mennyiségű basztatás után azt ugyan már senki nem helyezi vissza az eredeti állapotra, aztán csak lóg. Világít, teszi a dolgát, de messze nem ugyanazt a fényt adja, mintha a helyén lenne.

Meg kellene beszélni, ki kellene beszélni, hogy szeretlek, hogy minden jól van már, jó lesz így, és tudom, hogy egyedül vagy. Én is. De mi együtt vagyunk. Tudom édesanya, én is rettenetesen félek, de te ne félj mégse, jó lesz minden, ahogy lesz, mi megvagyunk már.

Tudom, hogy üresen indultál, tudom, hogy semmi tizennégy évvel kezdted, tudom, hogy mi mindent nem meséltél el sohasem, és tudom, hogy mennyi minden nem volt és nem lesz már sohasem. Tudom, hogy ez a legjobb verzió, hidd el, tudom.

Esélyed sem volt, de nagyobbat dobtál, mint bárki a világon. Ezt senki nem tudja, csak én tudom, meg még tesó tudja. És mert még egyszer nem írhatom, hogy szeretlek, mert mi nem olyanok vagyunk és mert Kovács Kati ideje sem jött el még, és mert ez a vers soha nem lesz kész..

Megyek haza.