..Mert ha már Zala, akkor el kellett menni nagyszüleim falujába. Egy ismerős megvenné az egyik "földet". Anya rátukmálta telefonon a másikat is, egy összeg nélküli szóbeli egyezségig eljutottak. Kimentünk a hegyre, megnéztük, hogy miről is beszélünk. Én meg sem találtam volna, legalábbis nem biztos. Gazdátlan, gazzal felvert tőkék a keskenyedő "birtokon", a szomszédok jól láthatóan minden szezonban rá-ráfordulnak műveléskor.

Két keskeny csík a domboldalon. A családom és apám éveit 120-ért vennék meg, és ez egy kurva jó ajánlat arra a kurva sok évre, izzadságra, törődésre, amit beleöltek. Annyira végletesen ellentmondásos érzések ezek, hogy komolyan nem tudom. Semmi más nem maradt belőle, de ragaszkodjak hozzá csak érzelemből? Le fogok én menni oda csak azért a domboldalnyi földért 180 km-ert? Nem.

Nem tudom mi legyen. Kiírjam magunkat onnan?

Elmentünk a temetőbe, oda ahol a fenyőfák sorban törnek az ég felé. Mécsesek, pár szál virág. Míg Szeplős elmondta magában, amit el kellett mondania, az ismerős családneveket néztem a sírokon.

Megnéztük a házat kívüről. Mintha egy fal lenne köztem és az ott töltött hónapok-évek között. Nem éreztem semmit. Nem ott maradtak meg az emlékeim. Azok csak bennem vannak meg, nem kötődnek már sehová, csak hozzám.

A falu lassan elenyészik. Vagy 20 éve kezdődött, először teljesen észrevétlenül. A fiatalok a városba jártak, majd ottmaradtak; nem vitték el már minden nap a legeltetni a teheneket, majd  - azért jóval később - egyáltalán nem érte meg már állatot sem tartani.  Így kezdődött valahogy.

Most már az érelmeszedés végképp elhatalmasodott, a Fő utcáról leágazó utcaerek teljesen elhaltak.

Az ismerős a cigányokra panaszkodik, mindegyiknek van öt gyereke, nem is csodálkozhat, hogy Ő lett a kisebbség. A cigánynak mindent szabad, neki meg semmit sem. Ő rohan a munka után; az hogy van, hogy azok gond nélkül meg egyre többen lesznek? A három házzal arrébb lakók agresszívak mint a megveszekedett fene, verekednek a boltban, megvernek az utcán bárkit. A rendőrök soha nem jönnek ki.

Hát ő meg kiakasztatott egy árpádsávos zászlót.

Itt tart az a falu, ahol gyerekkoromban a Bundás és Virág tejét szépen levittük a mamámmal a tejcsarnokba, ahol puskának kinvezett bottal lődöztem az ellenséggé kinvezett tikokra a diófáról, ahol tojást szedegettem  a tojóhelyekről sötétedés előtt, csibét keltettünk... írhatnám a végtelenségig.

No meló, elköltözés, cigányozás, árpádsávozás, leépülés.

Perszem, hogy el fogom adni. Mi fenét csináljak? Az a hely, már nem a bennem élő hely. Nem a cigányok, vagy az árpádsávok miatt, hanem a mérhetetlen kilátástalanság és depresszió miatt.

Eltűnt onnan már minden, csak a nevek maradnak még jó ideig.