Jó messziről indítok, és megint valami megrázó következtetésre jutok a végén, de ez egy ilyen meló: nemrég láttam a Travelön egy műsort, ahol New Yorkot próbálták egy kicsit másképpen bemutatni, mint ahogy annak alapból nekilátna az ember. Van egy sziget arrafele, ahol a homoszexuálisok teljesen zavartalanul együtt lehetnek, létezhetnek, élhetnek.

Fire Island: gondolom csupán ezért került be egyáltalán az ismertetőbe, de nekem nem ezért maradt meg. A műsorvezető, amikor leült a teljesen nyugodt (igen, először homokost írtam, de nem akarom félrevinni a "sztorit" akaratlan és szar szóviccekkel) tengerpartra, valami ilyesmit mondott: ki gondolná, hogy kb. egy órányira New Yorktól, a világ egyik legnagyobb, de leghíresebb metropoliszától, ilyen nyugalmat talál az ember?

Csak egy óra New Yorktól.

Egy óra. Az semmi.

Engem mindig elbűvöltek ezek a határvonalak, hogy alig teszel pár lépést, és máris, mintha egy teljesen másik világba érkeztél volna. Többek közt ezért vagyok rákattanva annyira a budai hegyekre. De a "budai hegyeknél" sokkal szűkebb metszetet véve is igaz a város-hegy ellentéte, az a vonal méterre pontosan meghúzható.

Ma reggel ki kellett ugranom a szabadságomból, hogy  beszerezzek egy-két dolgot a Belvárosban és, hogy elintézzek egy elmaradt ügyet a multinál. 10-10 perc, nem nagy ügy egyik sem. Csakhogy ordenáré nagy dugó alakult ki visszafele, az Árpád-híd irányában, és ilyenkor én nem maradok meg a buszon, megőrülök a totyogástól, a bele-belefékezésektől. Leszálltam és elkezdtem sétálni, ráérek úgy is. Ám a káosz még  a Frankel Leóra és a Bécsi útra is bőven átkúszott, szóval gondoltam egyet és még eggyel beljebb-feljebb folytattam az utam..

...és akkor PÁFF, szinte nyakon vág a csend. A viszonylagos csend persze, az Ürömi, a Montevideó, a Kecske utca szinte nem is Rózsadomb, hiszen domboldal feléig sem nyújtóznak, néhány autó is erre szökik a dugó elől, de azért ÓRIÁSI különbség. És csak egy utcával feljebb kell menni. Mintha csak kilépnél egy koszos kabátból, otthagyod, lerázod magadról és továbblépsz.

Otthagyod az egész fejfájos, hétköznapian pörgős, stresszes őrületet, és ehhez nem kell többet tenned, mint sétálni néhány métert oldalirányban, kinyitod, majd becsukod az ajtót mögötted. Ennyi.

Ezért vagyok odáig a budai hegyekért, ezért vannak odáig értük több százezren, nem én jöttem rá egyedül, mi az az igazi luxus, amit a hegyek ígérnek: élheted mind a két életet, pusztán kedvtelésből, vagy szükségszerűségből, mindegy, de élheted mind a két életet. Ha át akarsz lépni a másikba, csak pár lépést kell megtenned. Szó nincs arról, hogy választanod kellene, hogy egy végső döntést kellene hoznod. Mert a legtöbben azt hiszik, hogy csipőből meglépnék, de igazából sokkal jobban fogva tart az, amitől szabadulni igyekeznénk, mint hinnénk. Érzelmileg, bassza meg, érzelmileg, de odáig el sem jutunk, hogy ezt felismerjük, mert az csak a következő lépcső lenne. Az anyagi kérdést elég sokáig rágjuk, ahhoz, hogy odáig el se jussunk jó ideig. Vagy éppen soha. Embere válogattja.

Hétvégén Anya felhozta Ábit a FŐvárosba. Ábi csak egyszer volt itt, hogy lásson metrót, villamost, trolit, meg a többi lenyűgöző dolgot, amit Budapest egy vidéki ötévesnek nyújtani tud. A kirándulás akkora siker volt, hogy a Mama úgy döntött, hogy a Mikulásvonat, ami egy igazi gőzös, bizonyára érdekelné Ábit, és ez így is volt. Arra viszont, hogy a MÁV Nosztalgia Kft. olyan igazi MÁVos és nosztalgikus módra annyi jegyet ad el (min. 4000 Ft: egy darab gyerek és a szükségszerű egy darab felnőtt), amennyit csak tud, és nem annyit, ahány hely van, vagy amennyit - egyefene - még jóérzéssel bevállal, nem gondolt. A Mama többször is megingott kissé a levegőhiánnyal együtt járó kisebb rosszullétek és a több óra állás miatt, de legalább tényleg nosztaliázhatott a régi jó,  "dugig van a vonat, a gyerek üljön le a karfára, ha a hölgy megengedi, a nagyot meg vidd ki, ráülhet a csomagra!", MÁVos, tömegközlekedeséses érzésre.

Ábi Mikuláscsomagját és az előre megváltott jegyeket a Népligetben adtam át, amikor megérkeztek. A busz késett, anyám "tiszta ideg" volt, de legalább nekem volt bő félórám egy jót várakozni.

Olyan volt, mint a zsarumeló kicsiben: a zsaru mindig csak a rosszabb oldalt látja a valóságból. Az a fél óra ott, újra a Népligetben, engem kompletten meggyőzött arról, hogy mi (Magyarország) még mindig bőven a balkánon vagyunk, egy centire sem csúsztunk nyugatabbra '89 óta.

Ott van ez a viszonylag új és modern és jó és szép buszállomás a népnek. Nem tudom, hogy az-e, de olyannak hat.  Emlékszem arra, amikor még nem volt, bár ez nem egy mérvadó dolog, mindegy. Ott ültem a forgalmi iroda bejárata mellett és csak néztem az ajtón azt a hegesztés utáni kurva nagy feket foltot. Gondolom, volt valami baj az ajtópánntal, hát meghegesztették, azt annyi. Varrat, elszineződés, kit érdekel, jó az így, ilyen iparosan, működik, funkciónális, na.

Mi lesz akkor, ha valóban elkezd amortizálódni a faszba az egész állomás?

                                    "The new Népliget station"

A népek az épületben melegedtek, vártak, cipelték, vagy éppen maguk mellé pakolták az eredetien kínai hamisítvány utazótáskájukat, bőröndjüket, a két bolttal arrébb lévő kínainál vásárolt kabátjukban üldögéltek, vagy éppen a családi életüket élték mindenféle szociális érzékenység nélkül. Lehet, hogy nem egy jó félórát kaptam el, de jártam én naponta a Népligetben, ha vegyesebb is a kép, akkor sem toltam el olyan nagyon a hangsúlyokat.

És az én vidéki családom is a Népligetbe érkezett meg, Anya is piaci kabátban volt, a keresztfiam meg jött vonatokat nézni, mert alig látott még olyat. Feljöttek. Mindez csak ténymegállapítás. Semmi sopánkodás. Komolyan.

Pár napja elmentünk Szeplőssel karácsonyi vásározni. A Liszt Ferenc térin gyorsan túljutottunk, mert ott nem volt, idén csak a Jókaira jutott a bódékból. Ott viszont megejtettük a kötelező pálinkát (nekem), és forraltbort (Szeplősnek és nekem). Elsétáltunk az Andrássyn a Deák irányába, megbeszéltük, hogy én még nem voltam a Gödörben, Szeplős meg nem büszke rá, hogy éppen ott igen, mert amikor ott volt utoljára, akkor az még a MÚLTjában történt. (Tiszta vadnyugat az egész világ, mindenkinek van MÚLTJA, meg sztorija.) A Vörösmarty téren túl sokan voltak, hát felültünk a villamosra, ami csak a Parlamentig vitt, mert a Téház előtt most a Meseváros nevű attrakciót nyomják. Azért ebben van egy nem is olyan nagyon bújtatott irónia, valljuk be. Lehetne pár labdát  erre lecsapkodni, de hagyjuk.

A gondolat ott ért meg bennem, akkor kötöttem vissza az egészet a népligetbeli benyomásokhoz, amikor a Ballasi Bálint utcában betértünk a Culinarisba marcipánt venni (Szeplős süteményes akcióra készült), majd nem túl jó taktikai érzékkel szóba hozta, hogy egyszer  bizony elvitték a Biarritzba, és láttunk egy galéria ablakai mögötti, igazi kirakatba tett aukciót,  modellszerűen szép, hangosbemondós, aukcióvezető csajjal, licitálással, füzettel, mindennel.

Az ország legnagyobb része nem jár a Culinarisba (egyébként egészen jó áron lehet nem egészen hétköznapi dolgokhoz hozzájutni, csak az első látogatás szar, olyan ez, mint amikor a szégyenlős tini nem mer bemenni a drága butikba), nem is hallott róla.

Viszont nem hinném, hogy a közeljövőben rávenném magam, hogy egy Biarritz típusú és árfekvésű helyre elvigyem a barátnőmet, és azt sem gondolom, hogy valaha is műtárgyakra fogok licitálni egy aukción.

Anya pedig éppen akkor otthon volt, biztos tévét nézett egy fényévnyi messzeségben lévő lakótelepi szobában.

A határ én magam vagyok.