Ugrás a tartalomhoz
nov. 11. 2009
Címkék: blog boldogság szeplős szépnevű

Postcog?

30
Nem engedett vissza, fájt neki, de akkor sem, én újra és újra próbálkoztam, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy nem; nem tudtam elfogadni, feldolgozni, újra és újra visszapörgettem az elejére, hogy újra álmodjam, de még az álmom sem bírt más irányba kanyarodni - nem engedett vissza.
 
Aztán felébredtem.
 
A tüdő megemelkedik, bennt tart, lassan pislog felfele a valóságba, és amikor félig eljut az agyba a felismerés, kiengedi a levegőt. Mire kifúj mindent, ébren lesz teljesen. Némán perceg a szerda hajnali valóság, csend van, csak a szemhéj mossa újra és újra tisztára a képet, a tüdő szellőzteti ki lassan a filmet és a hangokat, csak a mozdulatlan szervek, az agy és a szív szomorú, de egyik sem nyúl utána az álomnak. Szépen lecseng a visszhang.
 
Megjöttem, új nap van. Szerda.
 
A mellettem szuszogó test még menekül a reggel elől, nem tud semmiről, és ezermillió érzés kakofóniájával nézem az alvó halmot - még mindig mennyit vétkezem.
 
Nem fogok blogos évfordulót ülni és összeszámolni az eredményeket, morzsolgatni, hogy merretovább, nincs okom kicsit megállni, nincs okom az örömre, még mindig mindent a kezdet határoz meg és én egy év alatt sem lettem okosabb.
 
Magamnak ide leírom, magamnak bevallom, Jazznek és másnak már alig, nem merem. Nem értik, jogosan nem értik, nekem meg nincs szükségem, hogy lefáradjanak tőlem, hogy a szemüket forgassák, hogy jajnemármégmindig?
 
Tegnapelőtt találkoztam egy régi ismerőssel a Deákon. Tudtam, hogy mire kiváncsi, és még mindig nem vagyok jó a kényszerbeszélgetésekben.
 - Van pár perced?  Gondoltam váltsunk már pár szót! Ráérsz? - Visszalép a mozgólépcsőről
 - Háát, nem tudom.  - Vágyakozva nézem a metrómat, ahogy beérkezik az állomásra.
 
Persze maradtam, és ő megkérdezte, én meg elmeséltem, hogy pontosan mi volt. Utána természetesen a faszkivolt és órákig ezen emésztődtem.
 
Ennyi. Megy minden tovább. Jön a december.
5 hozzászólás

Ajánlott bejegyzések:

süti beállítások módosítása