A nyárnak vége. Ezt tudjuk, de elimserni csak akkor kell, amikor beköszönt az az időszak, hogy a reggel felvett hosszúujjút tovább fennhagyod magadon a házsarki járdavégnél, illetve, amikor minden második szembejövő ember különös, széles mozdulatokkal varázsol valamit az utcán.
A másokat zavaró háromméteres ökörnyálat te csak a munkahelyeden veszed le hanyag eleganciával a táskádról. Mert te ilyen Karakter vagy, azért.

A nyárnak ekkor biztosan vége. Kicsit mélyebben végtelen az ég, aranylóbbak a fények és lassan elcsendesednek a buborékok a fröccsben. Az Interspar meg a Tesco (és biztosan az Auchan is) szépen felöltözteti a szórólapjait, esteleg ráírja a nagy neveket, ilyeneket, hogy Tiffán meg Gere, de biztosan lesz szőlőfürt, sajt, dió meg valami háromezres bor a címlapon.

A fröccsel kapcsolatban már írtam apámról és nagyapámról. Zala, Hegy, szőlő, bor és alkoholizmus. A Hegy igazából két igazán hosszú parcella volt (Felsőhegy és az Alsóhegy), az elején ribizlibokorral az alsó végén meg háttérképre valóan megindító méretű és szépségű diófával. Zala, egyébként, ha nem bor vagy házipálinka, akkor dió. Az esküvők dugig vannak soha el nem fogyó diótortával.

Zömmel noah szőlőnk volt. De akadt Zalagyöngye, Othello, meg pár tőke minden fajtából,l egyen az piros vagy fehér, minden, ami kell egy igazi háztáji küvéhez. Mert miután felszedtünk a földről minden egyes első érintésre lepergett kurva noah szemet, felvittük a zsákokat a domb tetején váró a Honda F400-hoz és az eldeportált minden zsákot az első udvarba, apám szépen összeöntötte az egész zsákmányt a kamarában álló préshordóba. (Évről-évre kevesebb lett benne, mindig mutatta mennyi volt tavaly.) Ott tört össze fehér és piros szőlő, keveredett a noah mindennel.

Utáltam lehajolni a tőkékhez, utáltam, mikor apám meglógott a szüretelésről, azzal, hogy levitt egy fordulónyi teli zsákot a faluba, utáltam felcipelni a megtelt zsákokat a dombon, kaptatni és zihálni fel a puha, felkapált, göröngyös puha földön a karók között.

Szerettem az egészet. Ha szép idő volt egy-egy deréknyújtásnál jó messze el lehetett látni minden irányban. Át akár a sokadik dombon túli Jugoszláviába, majd Horvátországba. Ha esett az eső, ha felhők voltak az égen, akkor a földdel való küzdelmet és győzelmet. Az elvégzett munkát. Utána a vastag, vályogfalú, sötét és légyszaros burájú lámpával megvilágított szobában való fajsúlyos pörköltöket, a fáradt hátradőlést a feketefehér tévé előtt. A dunnha alatti könyvolvasást.

A prés alján leszűrődött mézédes must népszerű volt. Hatására mindig sikerült megszegni az ösztönszerűen meghozott, meg sem fogalmazott fogadalmat, hogy a pottyantóst három napig, míg ott vagyok, kerülni fogom. Mindig kötelező volt többliternyi adagot hazavinni anyámnak belőle. Apám sajnálta én meg utáltam, hogy kegyetlenül vágni fogja a táska a vállamat. A vonat és busz hagyott a lábnak egy három kilométernyi sétát apám boldog és boldogtalan otthona között.

A végeredmény ha nem is lőre, de azért pocsék volt. És természetesen messze nem fedezte az éves igényt, amikor már csak apám itta, azt sem. Anyám mindig mondta, hogy nem éri meg az egész pénzt, energiát és fáradságot, de persze a férjének nem volt kérdés, hogy megéri-e. Mintha azt kérdezték volna, hogy megéri-e levegőt venni? Tehát elvitte a pénzt a permet (amit nem nagyon értek, mert ugye a noah pont azért terjedhetett el egyáltalán, mert ellenálló volt a filoxérával szemben) a benzin, a kaja, meg egyáltalán, az ottlét. De hát apámnak ez volt a pihenés, ha a fáradtságtól támolyogva ért onnan haza, mert egyedül permetezett vagy szüretelt, vagy bármit foltozott a házon, és vasárnap este fél hétkor már horkolva és lecsúszva, Ben-Gay kenőccsel bekenve aludt a nagyszobában, akkor is.

Sosem ittam apám borát. Megkostóltam, de pocsék volt. Anyám ráadául házassága elleni hadüzenetnek tekintett minden egyes decit belőle, és minden egyes zalai hétvége balhéval kezdődött és azzal is ért véget - sokszor csak szerdán. A minimum balhé az volt, hogy a már említett kurva bor miatt apám nem hozott a kertből semmit. A borból bezzeg tizenöt litert.
Hát nem ittam apám borát.

Az első alkohol életemben egy kisvadász volt. 30 év alatt azért arra már rájöttem, hogy vannak az országnak egyes területei, ahol ezt a nevet vagy nem ismerik, vagy mást adnak, ha VBK-t kérsz. Mert a vadász boroskóla. Nyomozóval ittam meg New Jersey-ben, tizennégy(?) évesen a középsikola első hónapjában és veszettül és torkomban dobogott a szívem, hogy milyen lesz berúgni. Minden másodpercben vártam, hogy részeg leszek és fogalmam sem volt, hogy mit kell éreznem. Pontosan úgy voltam a Vadásszal, mint az első szexszel. Akkor most ez ennyi? És, hogy lesz vége, vagy hogy lesz ebből VALAMI? És, ami azt illeti pontosan úgy is folytatódott, volt még egy-két kostólgatás, aztán már kettőt ittam és eldöntöttem, hogy a vadászt szeretem. A párhuzamot persze folytathatnánk, hogy is jut el az ember a pálinkáig, illetve, hogy milyen sokáig tart, mire kijelentheti valaki, hogy mi a kedvenc itala, de hagyjuk ezt, nem ez az irány.

A vadásztól évekig tartott eljutni a sörig, kemény munkám volt benne, míg megszerettem a keserű ízt, de sikerült és tulajdonképpen számomra a sör a legegyértelműbb választás mind a mai napig. Fél litert kapsz, akár egészen olcsón, de mindenképpen olcsóbban egy pohár, vagy egy üveg bornál. A sör kitart, kortyolgathatod, szomjasan ihatod lehúzhatod, és akkor majd a második tart ki - tovább, mint két deci bor. Ez fontos dolog, ha egész este kocsmázol - innen indult a történet.
A borra figyelni kell, a bor az elfogy. Hamarabb is hat, tehát még kevesebb időd van, pedig a Szituáció, az Ivás, legyél bárhol, azon kevés helyzetek egyike, mikor a férfi nem a végeredményre hajt, hanem kifejezetten magát a "benne levést" szereti.

Sörös vagyok. He kell, értsd így: felszínes.

Azért lassan-lassan az évek alatt belopódzik a fiúba a vágy, hogy Férfi legyen. Kandalló, színes ital, esetleg szivar, egzisztencia, nem csak a  lerészegedés, barátok, társaság, nyugi, relax, táj, otthon. Ilyenek. Lehet, hogy nem mind tartozik ide, talán csak nekem. De valahogy a bor is ennek a gondolatsornak a része, leglábbis nálunk, Jazzel. Azt hiszem. Ezelőtt jó pár évvel már próbálkoztunk, amikor az ex-barátnőjébvel Villányban voltak pár napig - akkor még egyértelműen Villány volt a király, éppen csak, hogy felfedeztük újra, hogy Magyarországon is terem jó bor. Hozott haza egy üveg barrikoltat, meg még egy-két üveg valamit. Az eléggé bizonyította éretlenségünket, hogy szinte mindet megittunk és éppen csak nem hánytuk ki a kezdésnek hozzátálalt sajtokat. Egy-két ismétlés után fel is adtuk a sznobságunkat.

Annyi maradt az egészből, hogy megtudtam magamról, hogy nem a vörösbort szeretem. Jazz természetesen azt, de hát ő szőrös, nagydarab, sokszagú egy valaki, mindenből a testesebbet, erősebbet, többet szereti.

Én az illatosat, fehéret, kicsit hűvősebbet, könnyedebbet.

De a legfőbb problémám az, azt hiszem, kicsit általánosabb és mélyebb: nem a szárazat emelem le a polcról. A drágább és minőségibb borok mind szárazak. Tagadhatatlan, hogy ittam már közülük finomat, de sokkal egyértelműbben lehet szeretni egy félédes muskotályt, hárslevelűt, mit tudom én mit, mint egy száraz ezerforintos bort. És ugyan minden írás, elmélkedés, tévéműsor úgy fejeződik be, hogy merd vállalni és inni, amit szeretsz, de azért mégis... Jó lenne érteni és szeretni a borokat, mert az olyan frankó dolog. Nem, mégcsak nem is a kínos-utánzós orrbeledugásos és gyümölcsfűszerfelsorolásos hozzáértésről beszélek, mert az nagyon messze van tőlem. Egyszerűen csak a magabiztosságról beszélek, amivel leemelném a palackot a polcról, és tudnám, hogy ez nagyon fasza lesz aznap este. És úgy is lenne.

Most is így jártam, igaz a vörösökkel. Szeplősnek kedve támadt vörösbort inni, sajtot enni, hogy ne mindig a tea, az ásványvíz, meg a sima vacsi legyen. Simán benne voltam, többször fél órát kószáltunk a hipermarketek kínálata előtt (és most senki ne jöjjön azzal, hogy esetleg nem is ott kellene keresni, mert ha így is van, akkor is elég lenne ott elindulni.), majd, a valahol el kell kezdeni vállvonással, betettünk két üveget, ami szimpatikus volt.

Hááát... sokat kell még dolgozni ezen a férfiléten, na. Az érlelt gabonapálinkát sem szeretem, a szivarról ne is beszéljünk.