„Hajlamos vagyok az irigységre, itt belül egy kis fasz kommunista vagyok, a senkiházi panelgyerek, ha én csóró vagyok, legyen mindenki az; Nyomozóval mindig is így ítélkeztünk a pár száz, néha csak egyszáz forintos estéinken 15-16-17-1….. évesen.”
Ezt az ítélkezést nagyon rosszul tehettük, elég egyértelműen megorroltak rá valahol, mert gazdagabb emberrel mindig találkozik az ember, ám én amióta az eszemet tudom,  folyton abba a helyzetbe kerülök, hogy jópofiznom kell velük.

Csak két példa:

Egy sokadik ex-ex barátnőm unokatestvérének a majdnem férje, aki Sárváron virította a csomagolásbizniszből. Az bazmeg ronda is volt, lenéző is volt, paraszt is volt, de bármit lenyilatkozott az égből, a csajok egészen egyszerűen elélveztek, hogy ennek milyen jó humora van. Gecire nem volt jó humora. Semmilyen humora nem volt, csak a BMW-ket tudta venni egymás után.

Na meg a srácnak az egy személyes haveri köre, aki már akkor Ipoddal didzsézett az egyik  legemlékezetesebb módon legszarabb szilveszteremen, amikor konkrétan azt sem tudtuk, hogy mi az. Érted, még nem is hallottunk róla, pedig azok már a kétezres évek voltak bőven, nem volt Vasfüggöny, hogy akadályozza a hírek terjedését.

A faszkalap , akinek New Jersey-ben dolgoztam a fősuli alatt. Kis cégének mindenható atyaúristene, aki folyton azt gondolta magáról, hogy övé a város. Ehhez kellett az, hogy igen jól ismerje a város központi szórakozó helyének tulaját, de még jobban a ügyvezetőt. Azzal igen jól el lehetett férfibeszélgetni az ő kis birodalmában, valamint kameráról nézegetni az aktuális közönséget. Csaj kiszúr, példátlan mennyiségú bacardi breezer és bacardikólára való meghívás, majd újra fel és ami belefér. Ha többen voltak (még egy-két hasonlóan képzett  jóbarát), akkor esetleg ezt szó szerint értsd.

Kellett az is, hogy kis cégét teljes és felvilágosulatlan abszolutizmussal vezesse, úgy, hogy ha ő nem volt, akkor semmi se volt.

Szeplős úgy tűnik nekem, valahogy tobzódik ezekben az ismerősökben. A Múltja tele van velük, azt nagyjából tudom (például feltűnően sokat tud a Land Roverek természetrajzáról), de az újkori történelmében is felbukkant például a nemlakótárs-lakótárs udvarlója, aki apu cégénél dolgozik: velük ugye nem volt könnyes a búcsú.  És, hogy tovább bővítsem a sort, a „Ki mennyit fizet és meddig lakik ott, ahol lakik” című vitában az egyik érvünk az volt, hogy Szeplős is csendestárs volt egy évig a két lány albérlet alapú kapcsolatában, hiszen előző barátjához gyakorlatilag beköltözött, fizetni mégis fizetett.

Az a srác jó néhány évvel fiatalabb, mint én, de a saját lakásáról beszélünk…

Pár évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy elég, ennyi volt. Kialakítottam egy annyira független és önálló életet végre, hogy eldönthessem: a továbbiakban megkímélem magam az ilyen szituációktól. Ezekkel a srácokkal nem lehet versenyezni. Nem görcsölnek, felszabadultak, kicsit tényleg övék a világ. És ha nincs is jófajta humorérzéke mindegyiknek, akkor is: a pénz közvetve valahogy  kialakít egy olyan pozitív aurát, kisugárzást, ami alól nehezen vonod ki magad. Ezek a srácok, egy intéssel rendelnek 25000 forintnyi kört egy buli alkalmával, elvisznek mindenhova a nem Suzuki-típusú verdájukkal, úgy, hogy te hátul üldögélsz a barátnőddel abszolút tucatrangú pozícióban. Belekerülsz olyan helyzetekbe, hogy nem tudod azt mondani, hogy nem megyek bowlingozni, vagy nem ülök be veletek ebédelni erre a helyre, vagy ez a kirándulás nem fér bele, mert másra kell a pénz.

Kínos, feszengős, frusztrációval teli, utána összeveszős történetek ezek.

Azt mondtam tehát, hogy elég volt. És egyetlen házibuli kivételével (Szeplős szülinap, tavaly dec.), amikor szégyenletesen rommá ittam magam, és előjöttem a „feladtam érted mindent, te meg itt…”-szöveggel, majd többször az ágyra löktem (hálistennek még ebben az állapotban sem ütöttem meg, pedig aztán itt volt rendesen out of control, a legsúlyosabb eddigi életemben), szakítottam és elindultam volna, ha tudtam volna járni, na szóval ez kivételével eddig meg is úsztam ezeket a helyzeteket.

De van miért aggódnom: az egyes számú aggodalom Szeplős húgának nem is annyira újdonsült barátja. Maci legalább 21-22 éves, Toyota Corollával jár (nem, nem egy 89-essel) és apu üzletét fogja átvenni, ha odáig jut a drága egyszer. Szeplős húgának nemrégen volt mandulaműtétje, ami kicsit sem leányálom, de azért az, hogy fizetős-luxus-szobába rakatta a gyerek a hugit, azt kissé túlzónak találtam.

Előbb-utóbb a találkozás elkerülhetetlen lesz, attól tartok.

A kettes számú tulajdonképpen egy házaspár, persze valahogy itt is a pöcsös a lóvés, nem értem. Szeplős lánykori legjobb barátnőjének a férjéről van szó. És itt lesz egy összekötés-átvezetés, ugyanis ott dobtam le a láncot, amikor kedvesem közölte, hogy de „ő dolgozott 16 éves kora óta.”, és innen a lóvé. Ami persze csak részben igaz.

Egy: én tudom, hogy nincs igazam, mert valahol valaki összeszedte azt a családi pénzt, aki nálam biztosan jóval tehetségesebb volt valamiben, és annak megy egy nagy RESPEKT tőlem.

Kettő: gondolom a mai világban is vannak még  olyan emberek, akik maguknak szerzik meg, kaparják ki azt az életet, amelyre vágynak. Befogják, nem úgy mint én, és gályáznak, és mivel eleget gályáznak és szívnak a cél érdekében, összejön nekik.

Három: én a sokkal kevésbé szimpatikus sírós fajta vagyok, tudom én. Persze le kellene kapargatni a sok szart itt benn, valahogy rendbehozni a dolgokat és elindulni. Ehelyett csak toldozgatok-foltozgatok, és hellyel-közzel, sok rinyával evezgetek. És tudom, ÉRZEM, hogy az főleg nem segít, ha ilyen emberekkel találkozom. Nem a jót hozza ki belőlem.

De azt az egyet ne mondja senki ilyen formátumban, hogy de „ő dolgozott”. Mert tehetség és kreativitás nélkül ugyan, de ÉÉN is dolgoztam. Miután nem volt honnan, hát nem kaptam költeni való pénzt. Megalakult azonban akkoriban a drága jó Meló-Diák. Ez a cég gondoskodott arról, hogy aki esetleg a szüleitől  nem tanulta meg, hogy becsülni kell a szaros munkával megkeresett pénzt, az megtanulja ezt a leckét.

Az első élményem, mint sokaknak, gondolom, a gyümölcsszedés volt. Az ember 16 évesen felkel nyári 6.30-kor és játszósban levonul a gyülekezőhelyre, ahol a tojáskerekű ex-TSZ-es Ikarus kiviszi a pusztába a jónépet. Miután a diákmunka ebben a modern kori formában ismeretlen volt a felelősőknek, illetve ránk se ért senki, az első egy-két nap bőven a csajozás, meggymag köpdösés, hasfájásosfosás jegyében telt. Gondolom az első számlázás után hirtelen kevés lett a fél vödör per Kopf teljesítmény, hát rögtön megszületett a verdikt: „Teljesítménybér”!

A teljesítménybér egy olyan dolog, ami alapvetően kihozza a rosszat a homo sapiensből: csalj, lopj, hazudj, mert különben nem fogsz jól járni. Elkezdtünk hát olyan helyeket keresni, ahol nincs már félig leszedve, ennek eredményeképpen kimaradt egy csomó fa. Igazából egész sorok. Persze le kellett volna szedni azokat is, de azok a fák nem voltak jó üzletek. Sok meló, kevés meggy. Valaki nyilvánvalóan megszívta, mert le kellett szednie, de ha nem mi voltunk azok, akkor szartunk bele.

Elkezdtünk átborítgatni olyan emberektől, akik  a társasági háló szélén feszítettek csak, elkezdtünk egy-két dolgot beletömni a vödör aljába és talán volt még pár trükk, amire már nem emlékszem.

Az ÉN legnagyobb szívásom egy édességgyárhoz kötődik (most mondhatnék konkrétumokat, de akkor az két ember is kitalálná, hogy melyik város szerepel New Jersey fedőnév alatt, akik eddig még nem találták ki. Én meg találónak érzem ezt a nevet.), ahol többek között egy igen népszerű nápolyis szeletet gyártottak. Egy ilyen legújabbkori gyárba belépni megrendítő élmény. Semmi, de konkrétan SEMMI személyes nincs benne. Bakterienfrei, steril, Vorsprung-durch-Technik-szagú, és fém és műanyag az egész. Felöltözteted magad egy többször kifertőtleníthető tiszta ruhába, betolod magad egy mamuszba, nem ám a Nike-ban fogod tolni. Kis péksapi még és legoember máris mehet  termelni. Nem dolgozni, termelni. Kilépsz a gyárnyi édességszagba - ezt nem lehet leírni, kb. hideg (légkondi), megfoghatatlan, de mégis tömény édeskés szag - és elhányod magad. Velem megtörtént.

Az első néhány könnyebb nap után, valaki valahol megbetegszik és az műszakvezetőnek eszébe jut, hogy van ám itt még erőforrás, ott-e, az a cingár diákgyerek. Gyere csak velem, kérlek!

Második emelet, ismeretlen terület, és érzed, hogy ez most nem lesz jó. Nem tudod még, de pár percnyire vagy attól, hogy életedben többet ne akarj nápolyis szeletet enni. Két gigantikus keverőt látsz, hatalmas lapátok forgatnak egy imitt-amott darabosabb masszát.

INPUT: ekkor és ekkor tegyél bele 50 kiló kókuszvajat, 50 kiló zsírt, 25 kiló kakaóport, meg valamennyi –már nem emlékszem – tejport.

A zsír nagy műanyagládákban volt, és a maximális kihasználtság elérése érdekében, volt pár igen elhsználódott köztük. Ezek általában az alsó sarkuknál kiszakadtak és megtapasztalhattad, hogy milyen érzés, mikor 10 kiló zsír ráfolyik a lábadra. Azért csak annyi, mert azt a hamar megtanultad, hogy ha issue van, akkor gyorsan elcsússz a már kiömlött zsíron a keverő széléig és ott nyomj egy gyors zsupszot.

Amúgy meg kellett neked Nike-ba menni?

Vágtam kábelvégeket, ahol elvesztettem a bal gyűrűsujjam kalapját (majd visszatettem gyorsan és szerencsére a nagyobb rész visszafogadta a kicsit, mindezt persze horrorfilmnyi vérrel, elsápadó közönséggel és egy igen ideges cégvezetővel, aki abban a pillanatban többször is megbánta, hogy diákokat alkalmazott), fröccsöntöttem műanyagot, telefonkábelt húztam gyárokon és kórházakon keresztül, gyártottam kukoricapelyhet, takarítottam kukoricasiló alját, dolgoztam szeszgyárban (NA, AZ A BÜDÖS!), és összekentem vagy tizenöt garnitúra ruhát az ablakgyártásban használatos ragasztóval.

Azt képzeld el, hogy vákuumtappancsok segítségével fogja meg egy max. 65 kilós gyerek a kétszázszor egykilencvenes panorámatáblákat, azt valami gépre felhelyezi, de amit azért közben is tartani kell, tehát addig is apad az enerdzsi. A 65 kilós gyerek izzad és szorong, hogy hogy is lesz tovább? Valami tökös melós körbekeni az oldalukat,  a gyerek meg leszedi a gépről az ablakot. Ha egy jó technikával nem sikerül megtartani, akkor hassal kicsit besegít. Innen a pólónak vége, a sok jólképzett, 40 éves lúzer meg ott röhög a szerencsétlenen. Ilyenkor csak az tart életben, hogy tudod, hogy belőled több lesz, mint belőlük. Hogy így lett-e…? Akkor ez a gondolat adott kitartást, ennyi.

És végül - az emlékezetesebbek közül – nyírtam füvet valami szupergazdag familiánál, ahol a családfő a helyi Meló-Diák  egyik igen jó ügyfele volt… Igazi kertészfiú-életérzés lett volna, ha nem égek szarrá egyszer annyira a tűző napon, hogy a mai napig meglegyen ugyanaz a seggcsíkom. Kaptam két pohár plussszos  vizet. Fájdalomdíjként.