harminc

Magamnak tett ígéretemhez híven elmentem hozzá. Ebben csak  az a gáz, hogy ígérni kellett magamnak, és egyedül nem is mertem volna, azaz bármilyen furcsa, de erre is ráparáztam. Mert nem láttam őt évek óta, és volt ezzel kapcsolatban minden hülye gondolatom, hogy majd szemrehányás, meg nem lesz mit mondanom, főleg, ha átjönnek tesóm keresztanyjáék is, akikkel szintén nem nagyon találkoztam hosszú évek óta. Bebújtam hát anyám háta mögé: mentem, amikor ők mentek - múlt hét csütörtökön.

Ők ma mennek csak vissza az Alföld kapujából New Jersey-be. (Bassza meg, az sok tíz órás út, ha belegondolok, szegény anyu:) )
Szeplőssel munka után indultunk, és ha utánaszámolnék, lehet, hogy előbb leértünk (betegen! vezetve) a keleti határszélre hozzájuk, mint az én "egy órányi" távolságban lévő nagyimhoz. No mindegy, pár órát azért ott voltunk és persze utólag csak csodálkozom, hogy mitől féltem én?
A nagyim ugyan egyre öregebb, de habitusra pont olyan, mint volt: kárörvendő vigyorral néztem, ahogy az ÉN anyámat lerendezi secperc alatt, aki (szinte) szó nélkül szót fogad. Levegővétel nélkül vált témát az aktuális gyógyszerszedéséről a süteménykészítésre vagy az éppen háttérben futó televíziós műsor fikázására. Én belül vihogva gondoltam felváltva arra, hogy nagyanyám szófordulatait és érvelési techikáját még Zoli is megirigyelhetné, és, hogy mennyire fennakadás nélkül kezeli Szeplőst. Mintha mindig is ismerte volna, simán úgy beszélt vele, mintha akár hozzám intézné rengeteg szavait. Néha megmentettem, szegényt, de valamiért tartós eredményeket nem sikerült elérnem. Szimaptikus volt neki,  szeretett Szeplőshöz beszélni ill. közben nekem támadtak pár percenként nosztalgia-rohamaim, amik elvonták a figyelmem nagyim attakjairól.
Nagyanyám most egy panelházban él, ahol írd és mondd, sikerült berendeznie egy HŰVÖS szobát. A régi házat, ami tulajdonképpen egy közös kertes négylakásos tömb volt (nagyszüleim konyhája a hálószobáktól például csak a közös udvaron keresztül volt elérhető, tehát volt elég furcsaság), nagyapám halála után pár évvel eladták.
A régi házban is volt hűvös szoba, ahova le lehetett feküdni a nyári délutánokon, aludni, olvasni pár órát. A könyvespolcokon mindig volt egy-két, már emlegetett delfin-könyv, a bárszekrényben ellopásra váró gumikígyó, puha pléd,  összenyálazható díszpárna.
A gumikígyó kivételével ez mind megvan a mai napig, és itt UGYANAZOKRÓL a tárgyakról beszélek. Ugyanarról a zöld-narancssárga kockás plédről, ami 2009-re se kopott ki, ugyanazokról a bútorokról, ugyanazokról a fali képekről.
A konyhában is ugyanaz minden, például a piros szélű bádogtálka, amivel az asztal körül kamionoztam. A tálka volt a kormány és a piros szélűből csak egy volt, a kék szélűből több is.
Mindezeket nagy lelkesedéssel Szeplősnek is megmutattam, egészen a narancssárga aljú, műanyag kockacukortartóig, ahonnan kockacukrot lehetett féllegálisan elcsenni és kávéba mártogatni. Már csak nagyapám gyógyszeres ostyái hiányoztak.
Szeplős becsületére legyen mondva, remekül bírta. Szerintem a saját meg nem ismert nagyszülei hiányoztak neki mindvégig az este alatt.
Nagyi féle vacsora, nagyi féle túrós, kapros, éppen, hogy édes lepény, gyümölcsök rogyásig.
A nagyanyám egy igazi befőzőspecialista. Az, hogy panelházban és gyakorlatilag egyedül él, nem gátolja meg semmiben. A beépített szekrények roskadásig vannak körte, meggy és ki tudja még milyen, befőttekkel. Elrakott babbal, paprikával, lecsóval, savanyúsággal (dinnye, karfiol, uborka, paprika, stb.) És nem volt "2007"-esnél régebbi címke.

Ott ült tehát együtt a mi kis vérvonalunk a tévés szobában (három szobás lakás kellett, azért, hogy ELFÉRJENEK A BÚTOROK). Ábi a játszótértől és az izgalomtól, hogy mi is megjelentünk a dédinél, egyre álmosabban, de még mindig izgágán. Tesóm az ágyon, csendesen élvezve, hogy szinte ugyanarra az anyai-családi, hatalmi szintre jutott, mint Anya. Anya, aki azért a legtöbbet intézkedett (berakta a sütőbe a húst, felvágta a sütit, kávét főzött, és előre figyelmeztett, hogy vigyek egy kávét Ilona napra.) és végül én, mesélve az elmúlt időszakról, a nyaralásról, a kocsiról, a melóról. És mindannyian, hallgatva a mi szeretett matriarkánkat.

Legközelebb természetesen úgy kell mennünk, hogy ott is alszunk.