harminc

Jazz a legjobb barátom. Általánosságban elmondhatjuk, hogy nincs túl sok közös bennük azon kívül, hogy mind a ketten Halak vagyunk és a naptárban igen közel van egymáshoz a születésnapunk. Halak – művészlélek, romantika, ilyenek. Ő nagyon, mint az általam választott neve is mutatja. Zenél. Nagyon. Ezt csinálja, lényegében ebből él, még ha nem is adózik.

Én sokkal kevésbé művész, viszont sokkal többet adózóm. A Multinál való idegbajt végül is  azt hiszem  nevezhetjük egyféle életművészetnek, de szó klasszikus értelmében Jazz az Életművész. Az egyetlen csatorna, ahol az  én az önkifejezés igényének engedek az ez a blog. Naplót mindig is írtam, mert grafomán voltam, muszáj volt kiírnom magam. A billentyűütögetést nem tudom, minek hívják. Meg írtam verseket, talán nem is rosszakat, legalábbis remélem, hogy túlmutatnak az elhúzódó kamaszkoromon - legalább pár közülük, az is elég lenne. Mindegy, nem erről beszélek most.

Szerintem az eddigiekből kitűnik, hogy Jazz egy szerencsés ember. Szerintem kitűnik az is, hogy Jazzt szívemből, őszintén irigylem, de piszkosul nagyon.

Jazz autót kapott apjától, meg hát sok-sok támogatást lát onnan, nem részletezem. Jazz azt csinálja naponta, amit szeret. Énekel, fújja a szaxit, zongorázik, játszik még a több tíz lehetetlen nevű törzsi és/vagy alternatív, undergroundos (nincs ilyen) hangszerén, és tanít.

Jazz évente eljut apjával Európa minden szegletébe. Anglia, Belgium, Hollandia, Franciaország, Lichtenstein, Horvátország, Spanyolország, San Marino, Olaszország, Svájc,  Monaco; London, Lyon, Párizs, Róma, Velence, Palermo, Barcelona, Dubrovnik; francia és olasz riviéra, Alpok, Héraklész oszlopai, minden.

Csak beülnek az autóba. Két éve konkrétan csak beültek az autóba és mentek egy irdatlan karikát Európában. Többnyire a kocsiban aludtak, nem túl sokszor fürödtek, kajáltak, ittak, megnézték, ami az útjukba került.

Hajlamos vagyok az irigységre, itt belül egy kis fasz kommunista vagyok, a senkiházi panelgyerek, ha én csóró vagyok, legyen mindenki az; Nyomozóval mindig is így itélkeztünk a pár száz, néha csak egyszáz forintos estéinken 15-16-17-1….. évesen.

Jazz viszont jó ember, a kis fasz kis hibái ellenére is bőven,  de hát nekem abból meg mennyi van, nagyobbak. Démonok.

Jazz jó ember. Jó srác, és amig világ a világ számíthatok rá. Ez biztos. Akkor is, ha ez neki kerül valamibe, ha hátráltatja, stb. Minig ott van, ha kell, ha van időnk, ha  baj van, ha nincs baj. Tudjátok, na. Nem fogjuk egymás szomszédjaiként leélni az életünket, elég másfele visz az utunk, de őt bármikor felhívhatom.

Úristen, mennyi szart öntöttem már rá :)

Jazz sokáig élt egy lánnyal, írtam róla pár sort még a blog elején. Aztán vége lett és jött a nagy boldogság. A boldogság miatt lett vége, mert ez olyan féle boldogság,  amire egyre inkább rájössz, hogy KELL, hogy szinte fojtogat, hogy boldog akarsz lenni; olyan boldogág, ami elől ki sem térhetsz, ki sem kerülheted, mert jön, és elébe mész, és vár rád, mert MEG KELL TÖRTÉNNIE. Kell, hogy egyszer IGAZÁN boldog legyél. Ez ilyen sorsszerű izé, még errefele közép-Kelet-Európában is.

Jazz rögtön, még a belepistulás fázisában, tudjátok, amikor zúg a füled és süket és vak meg hülye vagy a szerelemtől, na még akkor, rögtön az elején mondta, hogy házasodni akarnak. Most erre mit mond az ember? Az embernek ez persze túl sok, és „olyan, jól van, na persze, oké, oké” távolodással és hárítással néz és reagál a más szerelmére.

Most már együtt vannak egy éve, és tudja mindenki, hogy ez az a klasszikus nagy szerelem és amikor Jazz azt mondta, hogy nyáron elmennek Párizsba, és ott meg fogja kérni a kezét, akkor örültem neki. Aztán egyre jobban örültem neki, és ahogy ő bátortalonodott a gyűrűvásárlási mizéria miatt, úgy bátorítottam egyre jobban. Szeplőssel együtt bátorítottuk. Az indulás előtt azt mondta, hogy valószínűleg bebukja ezt a részét, de én elképzelni sem tudtam, hogy ezt kihagyja. Hát azért sokszor nem mennek először Párizsba, nem? Meg hát ezt elvenni egy lánytól azt, hogy tizenkilenc évesen megkérje élete nagy szerelme a kezét?!

Jazz, persze nem pont miattam, de hálistennek tényleg megvette a gyűrűt, küldött képet róla, hogy „na milyen?! Véleményt kérek ASAP, és a gyűrű bazz, tényleg kurva szép volt.

És tegnap éjszaka megjött a második mms, „Hát, IGEN!!!!!!!”

Jazz szerencsés ember.

Tudjátok, amikor életed egy szakaszában, hosszú évek elmúltával is felidézhetően, klappol minden, mint egy óraműben, egyik kerék a másikba, egyre feljebb, visznek fel és fent tartanak: még az mms is hihetetlenül jól sikerült. Mármint a kép: valahol „fenn” vannak, akár az Eiffel-torony aljában, mögöttük az éjszakai Párizs fényei adják a hátteret. Jazz a baloldalon, ő hozzásimul, meggyűrűzött kezét Jazz mellkasára simítja, hogy jól látszódjék a lényeg. Sugárzik róluk a boldogság, szépek, fiatalok. Mint egy kibaszott képeslap.

Jazz, most nem irigyellek. Örülök neked, komolyan. Nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára, hogy igazán, önzetlenül örülök valaki másnak. Szívemből.

JAZZ, GRATULÁLOK!!!!