Természetesen úgy kezdtük, hogy szarrá fikáztuk az új logót, mert kiderült, hogy valami londoni fánkimánki találta ki a designt és azért az mindenkinek kurvára fájt az előzőek idején, hogy megint van egy újabb sztori arról, hogy valaki azt mondja, hogy legyen 1 meg 2 meg 3 és felmarkol érte ikszmillió forintot.

A Petőfiből hirtelen MR2-Petőfi lett, vagy még inkább csak MR2. Bevallom, akkor és ott a Petőfi név tényleg agyonhasználtnak tűnt, túl sokat szavaltuk, túl sok éve, túl sokat csak muszájból. Ezt a Petőfi gyereket, aki élőben tényleg hatalmas arc lehetett minden gyengeségével, tüzével, végletességével együtt, egyszerűen elhasználtuk. Arról meg nem is beszélek, hogy mennyire keveset jelenthet a Kossuth, Petőfi meg Bartók valami elszállt londoni designer csávónak.

De a zene. Az, hogy a Petőfi hirtelen ZENÉT játszik, az úgy terjedt, mint a futótűz. Mert az szép és jó, hogy voltak kisebb rádiók, ahol már feltalálták a ZENÉT meg a STÍLUST, de a valós (országos) helyzet az volt, hogy vagy Sláger, vagy Danubius vagy Juventus. Vagy Bonbon menj, így jobb lesz talán, ne nézz bután, vagy Bikini nyaljuk a fagylaltot, vagy Hooligans a visámat szívod és a véremet - és ebből valahol mindenkinek gecire elege volt. Fizikailag fájt.

Ha Budapestet meg a környékét nézzük - ahol végtére ez az egész megtörtént és történik - akkor elmondhatjuk, hogy a Rádió Café szellemisége mínusz szöveg és reklám úgy, ahogy volt, pofátlanul lenyúlásra került: magyar vagy- nincs barátod. Azt kell, hogy mondjam, a Café-nak tényleg esélye sem volt. Nem azért, mert a MR2 nagyobb, országosabb és hivatalosabb, hanem egyszerűen azért, mert a minimális berzenkedés után (már akinél, és ha volt ilyen egyáltalán) ráéreztünk arra, hogy nagyon komoly kúlság-faktora van annak a ténynek, hogy hirtelen állami rádiót kezdtünk el hallgatni. Akinek a BBC név mondott valamit, az azért jött rá erre, aki meg az angol sztorit nem vágta, az meg a Tisza cipőre vagy mit tudom én, mire gondolt, úgy jutott el divat és stílusérzékenységében az elfogadásig. Vagy lófaszt: a nagy többség bizonyára csak kurvára örült, hogy egy NAGY, ORSZÁGOS rádió végre kibaszott jó zenéket játszik és pont. Tényleg kurva nagy érzés - mondjuk - úgy autózni Budapest és Nyíregyháza között, hogy nem kell ötpercenként kényszerklaviatúrázni a kettes, hármas és a magnó (CD/mp3/usb/SD) gombokon. 94,8,  azt annyi, miénk a pálya, a zatuópálya.

Jó volt - egy ideig. Aztán valami történt. A magyar rém, az elbaszás kényszere, mint valami alattomos kígyó, vagy mint valami betegség - a Sláger-vírus - úgy csúszott be a stúdióba, hogy megremegjen a kéz, hibázzon a stílusérzék, megfájduljon a fej.

Először fel sem tűnt, talán mert valahol hozzászoktam, hogy ne figyeljek a szarra, elfogadjam a rossz számokat is, mert én is be voltam állítva a középszerre. Ezt tolták hosszú-hosszú évekig, az emberek egyfajta zenei zombivá alakultak. Ezt azért nehéz annyira kiölni, hogy ne fogadjuk el egyáltalán a kompromisszumot, a saját ízlés és véleménynélküliséget. Nevelve voltam, először nem figyeltem fel a zajra.

Ami aztán mégis elkezdett zavarni, az a folyamatos balkán-zene volt. Ez az a pont, ahol hozzá kell tennem a sztorihoz a magam féltve őrzött titkát: nem szeretem Kusturicát, nem szeretem a Macska-jajt, nem szeretem a zajt, a káoszt, azt az egyébként bizonyára szerethető, érthető, mélyen emberi, elemezhető és elfogadható, irányítani nem akart rendetlenséget, amit ő, illetve ez a film képvisel. Nem szeretem a balkán-zenét, amiből pedig egyre több volt a Petőfin.

És mert  - talán rokonsági, talán néplelkületi, talán mulatós zenei okon  - a Balkán mégis annyira népszerű itthon, valahogy ezen a szálon elkezdtek feljönni az ide csapható magyar zenék. Most nem a teljes hasonlóságra gondolok, hanem valami olyasmire, hogy aki ezt szereti, azt is szeretni fogja.

Mondom, egy darabig elfogadtam, de ahogy - és ezt a részt próbálom nagyon nem átpolitizálni, még ha vallom is, hogy fentről engedve, irányítva, terelgetve történik ez most velünk - robbant a magyar népzenei-motívum bomba, egyszerűen kurvára elfüstölt az agyam. Komolyan, nem bírom tovább hallgatni, ahogy a Petőfi önként és dalolva az új idők Sláger rádiójává formálja magát. Mert azt értem, és meglehetősen alapvető dolog is, hogy a magyar népnek magyar zene kell, de édesfaszom, basszátok meg, miért teszitek ezt velem, hogy pont ezek kellenek? Miért ez a - napjában háromszor-négyszer főleg - kibaszottul idegesítő zaj, zajtalan világ, világtalan zaj, miért ezek az erőltetetten kényszerrímes, féldepressziós, muszájbölcs, bután okos szójátékokat agymenésig kihasználó, balkánsanzonos, kibaszott magyar számok kellenek? És ha már ezek kellenek, miért kell ugyanazzal elbaszni, mint amivel mindig mindenki elbassza: miért kell a csapból is ezeket folyatni? Miért nem lehet jó ízléssel, mértékkel, miért kell a mindig egyre több?

Miért pont Péterfy Boritól kell ennyit hallgatnom, hogy nézz mélyen a szemembe, tedd a kezed a farzsebembe, hajolj bele a hajamba, dúdold bele, hogy la bamba?  Meg, hogy hát hol van Ő, a nagy szívbűvölő, skalpokat gyűjtögető?

És ha Bori nem lenne elég, akkor jön Bori tökéletes klónja,  Honeybeasttől a Portugál, hogy aszongya húznék el a búsba nagyon gyorsan, A legjobb hely az hol van, tudja a halál, Talán egy ország ami most nem is oly gyakran, Szerepel hírben, dalban, mondjuk Portugál.

Ez nekem itt már egyértelmű rím- és szójáték-mérgezés (pedig csinálom én is eleget, mint látható), pedig ez messze nem a vége még, mert kegyelem az nincs a magyar lélekben. Odett tudja ezt, és el is énekeli nagy vidáman, hogy nem vagyok több, mint anyag: bomlok, menekülök innen hanyatt-homlok, folyton homlok, ha lehet, hanyatt, odaadó vagyok: bomló anyag.

Durr.

Tegyük magunkat facepalm pózba és tartsuk: talán a legnagyobb csalódás a Quimbytől az én vagyok az új Zorán című szám, ami annyira jól sikerült, hogy a dalt részemről hetekig tényleg Zorán új számának könyveltem el, és amikor már tudtam a meglepő igazságot, akkor is állandóan arra gondoltam, hogy ez mégis Zorán, mert nem lehet, hogy nem az: Ajjajjaj, Egy levelet felkapott a vihar. Ajjajjaj, ajjajjaj, Lehet a szívben is zivatar.

És ezen a vonalon még sokan vannak, néha már nekem tetsző magyar zenéket sem tudom kiválogatni: A magashegyi undergroundos Metróruházatot tuti, hogy nem szeretem, ugyanaz, mint az előzőek. A 30Y-os Mecseki sétányok szintén határozottan gyanús, és a Heaven Street Seven sem az a direktbe nem mainstream krézi srác, mert már eléggé fővonalon mozog, a Petőfi felemel, kurvára de mennyire. Azért akárhogy is, az eddigieknél sokkal jobban tetszenek ők - ez a szerelem még kitart.

Lehetne még vesézni, de a  Csíkot és a többieket inkább elő sem veszem: kidühöngtem magam. Jaj, tudom, igazatok van, zenei ízléseken vitatkozni pont olyan értelmetlen, mint különböző istenek nevét kiáltva szúrni hasba a másik embert. (És igen, nem is tudok jobb zenét csinálni, sőt, egyáltalán nem tudok zenét csinálni.) A fentiek közül is lesz egy csomó, vagy akár csak egy-egy dal, ami valakinek pont a szíve csücske, lesz olyan vélemény, hogy az egész rendben van,  lesz olyan, aki ugyanígy utálni fogja az egészet, mint én, azokról nem is beszélve, akik nem ismernek egyet sem, mert állítólag nem hallgatnak rádiót, csak saját zenét.

Tökmindegy. Amit mondani akartam, az annyi, hogy ez a balkáni vonalon feljött, a hangsúlyosan népzenei ízt kapott és/vagy undergrounból mainstreambe emelt egymásra mind inkább hasonlító bandázás nekem most nagyon nem gyerebe. Sok. Érezhetően hátulról tolt.

Én most eltekerek.