Tudjátok sokféleképpen elképzeltem már, gondolatban megírtam már több száz első mondatot erről a pillanatról.

Írhatnám azt is, hogy sziasztok, ez és ez a nevem, ebben a blogban ez az utolsó bejegyzés, mert az eredendő ok, amiért létrejött, megszűnt, de jelen pillanatban azon kívül, hogy nem érzek semmit, egyedül azt tudom, hogy minden drámai felütésével együtt azt kellene írnom, hogy csak most kezdődött el.

Több mint két évvel ezelőtt elhagytam valakit azért a lányért, akivel ma reggel együtt megkerestük az elektromos hajnyíróm töltőjét, akinek ma reggel a teljes bizonyosság előérzetével megnéztem a telefonját, amíg ő nekem tojásos-baconos szendvicset csinált nekem a konyhában.

Csendben felhúztam a farmerem és csomagolni kezdtem.

Írhatnám azt is, hogy wow, engem megcsaltak, de szerintem sejtitek, hogy ez mennyire nem lenne fair. Leginkább Zolinak az a hozzászólása van az agyamban, amit még jóval régebben, sokadik sírásomra küldött el. Valószínűleg a fasza volt ki az egésszel, de attól függetlenül kurvára igaza volt - már ezelőtt több mint egy évvel.

"Néha csak úgy rád tud esni, hogy boldog vagy, máskor meg melózni kell érte. Azt meg, hogy érdemes-e munkát fektetni bele, az ember viszonylag hamar levágja, aztán vagy ennek tudatában dolgozik az ügyön, mert tudja, hogy megy ez, csak néha át kell lökni a döccenőkön, vagy roppant tehetségesen hazudozik magának, és minimum két ember életét bassza el.
De én csak ilyen fekete-fehérben tudok gondolkozni, meg egyébként se tudok mit kezdeni azzal, hogy aztán írjak ide bármit, miután meg lettem hivatkozva..."

Ezt a kapcsolatot egyedül már az predesztinálta, ahogy kezdődött, amire aztán rápakoltuk két ember minden hitét, hitetlenségét, gyávaságát, egyedülléttől való félelmét, szépségét, akaratát, erejét és bénultságát.

Most szabad vagyok, most normálisan beszéltük meg, most, rögtön harminckét évesen megint ott vagyok, hogy nem tudom, hol a faszomban fogok aludni.

Szabad vagyok.