Elbasztuk. Nem volt jó sztori, tudjátok, ami úgy félig fenn marad, lenyelni sem tudod, de megemészteni sem. Nem tudod igazán kibeszélni, nem esik jól.

Úgy került elénk, hogy a faszjános nem engedte előre. Elment nézelődni, a kosarát otthagyta a Lidl kilométeres sorában, a néni pedig beállt volna utolsónak, ahogy a sor éppen megindult, mit tudta ő, hogy kinek a kocsija az. A faszjános rohant vissza, fogta a kosarat, aztán becsúszott a néni elé, hogy még véletlenül se engedje előre a nyugdíjast, elvesztett volna vagy egy teljes percet az életéből. A néni szófogadóan, csendesen visszahúzta a kocsit, úgyhogy ott állt előttünk egy jó tíz-tizenöt percet.
Szeplős azt mondta, hogy picit büdös a haja, én nem éreztem, de ő volt hozzá közelebb. Az ember ilyenkor nem figyel, de bő tíz perc elég ahhoz, hogy valamilyen felületes képet kapj ez előtted állóról. Volt neki új tescós nejlonszatyra, az a nagyobb, pénzbe kerülő. Összeszedettnek tűnt, a hajának állítólagos szaga ellenére nem tartottam leépültnek, neadjisten hajléktalannak. Egy egyszerű, önmagát eltartó nyugdíjasnak néztem. Hát nem mossa a haját, öreg, a nagyanyám sem vitte túlzásba ezeket a dolgokat, más generáció, az öregkor  nehézkes mozgásáról nem is beszélve.

És valahogy nem reagáltam le, tompa voltam, meggyőztem magam, hogy nem arról van szó, amit látni véltem, nem tudom.

Kérte a pénztárost, hogy a kenyeret hagyja utoljára, amit végül meg sem vett. A nő visszatette a pékárut a többi otthagyott cucc közé, ami szépen össze szokott gyűlni ott a pultnál, amikor a csippanás után kiderül, hogy nem annyi az annyi, vagy éppen beárazva sincs a termék.

- Hát azért én meggondoltam, hogy kifizessem a néninek a kenyeret- ül be Szeplős a kocsiba.

- Miért? - jövök ki a szombat esti bambulásból.

Szeplős elmondja, hogy milyen szegény volt, hogy mindenből a legalját vette, és egy ezres gyűrögetett a kezében, meg éppen annyi aprót, ami elég volt, csak pont a kenyérre már nem.

Felvetem a tescós szatyrot, hogy én abból azt vettem le, hogy rendszeresen bevásárolni jár. Ő azt mondja, hogy azt akárhonnan is szerezhette, de a ruhái is nagyon régiek voltak.

És akkor összerakom a képet, átalakulnak az arányok, a kontrasztok, meglátom, ahogy kezéből számolja ki az összes pénzét, én ott állok mögötte, és nem mozdulok arra, ahogy bocsánatkérő mosollyal otthagyja a pénztárosnak a kenyeret. Szeplős nem mozdul, mert én nem mozdulok, mert a másik tétlensége miatt erőt vesz rajta a kitűnni nem akarás átlagemberi konformizmusa, és az a pillanat elmegy. Megvár minket a kocsinál, beszáll velünk és rossz leheletként ott marad köztünk hazáig.

Egy kurva kenyér. Ez szar. Nem tragédia, mert nyilván a lecsókolbásszal sem hal éhen, egyszerűen csak ..tudod, szar.

Valahogy fura, mert nyilván megint önmagamról, magunkról szól a történet: nem akartam kirakatba tenni feltétlen, de amikor a malackarajék a Lurdy-háznál gyűjtöttek a kolontári bográcsos alakulatnak, akkor bevásároltam egy ikeásszatyornyi hozzávalót, amit írtak, hogy kell. Megtettem, nyilván azért, mert írtam róla, mert legalább itt biztos voltam abban, hogy eljut oda, ahova kell, mert rágtam magamban azt, amit  tulajdonképpen megfogalmaztam és úgy  voltam vele, hogy végre adni akarok olyan sok nem adás után. Kerestem őket vagy tiz percet, mert kurvára nem a Könyves Kálmán és Mester utca sarkánál voltak, hanem mélyen benn, hátul a parkolóban és még a kamion se volt ott. Otthagytam az egész szatyrot nekik, de nem volt bennem semmi katarzis, a legjobb az volt, hogy tényleg Jackora vonulhattam be, mert a szomszéd telken valami rendezvény volt, és éppen a Vókké jerri üvöltött a hangszóróból.

De ez a néni. Mosolygott egyet, hogy elnézést, és otthagyta azt a kurva kenyeret... Nem kért, én meg nem adtam. Ez szar.