Kérem szépen a Twingo egy nagy autó. Szépen beletettük a csomagokat, mindenkinek volt kb. egy nagytáskája, a kalaptartó kicsit megemelkedett, de nagyon elégedett voltam a végeredménnyel -  és titkon kicsit a csomagolásban mutatott általános önmegtartóztással is. Nem mintha sok ruha kellett volna arra az egy, harminciksz fokban eltöltött egy hétre.

 

Jazz alapvetően hulla fáradt volt odafele, hiszen nagyjából 10 órát töltött Magyarországon indulásunk előtt. Mennyaszonya nem volt az, de fáradtságtól függetlenül nagyjából öt percnél többet nem voltak képesek ébren tölteni az odaút során. Készültek is szép képek, majd megkapják albumban. Úgy tervezem, hogy lesz egy jobbra-balra dülős, szájtátós, nyálzós sorozat róluk, meg egy másik, hogy „erről maradtatok le”. Mert a part menti út megint szenzációs volt, a végtelen 60-as balkanyar, 40-es jobbkanyar kombinációk sem  készítetettek ki annyira, nem úgy mint egy évvel ezelőtt.

 

A szopás részéről nem írok, azt említettem már tegnap. Reggel mászkáltunk egy órát a Zadarban, szép volt, de olyan képet nem tudtunk készíteni, amelyen ne szerepelne egy kukásautó, takarítókocsi vagy áruszállító. A parti sétány újra „beszép” volt, a vízi orgona is búgott álmosan párat, de a csikkek és üres sörösüvegeket elnézve igencsak nehéz éjszakája lehetett.

Bementünk Splitbe is egy csevap ürügyén, és ott bizony megvolt az első Karlovacko. A Karlovacko egy olyan sör, ami annyira ízlett tavaly, hogy Szépnevű is itta. Idén már hajlandó voltam Ozujskot is inni, de ez csak Jazz bálványdöntögetős attitűdje miatt törénhetett meg. (Ez drága bazmeg!) Volt már Beck’s, meg Tuborg is, tavaly pedig csak Kaltenberget, vagy mit adtak a hazai sörön kívül. De nekem jó a horvát sör.

Nem, nem minden überfasza, ami horvát, de például a ciabattára hajazó, vastag, ropogós héjú, nagy lyukacsos kenyerük és az a sajt, amit trappista néven adnak a kezedbe, üt mindent.

A boruk szóra sem érdemes, csak a Prosec, de az desszertbor és minimum 50 kuna. Kiakasztó, hogy nincs vajkrémük, kisboltban csak Palinkovacot vehetsz, ha erősre vágysz és konkrétan NINCS náluk sajtos chips. Nincs. Egyél paprikásat vagy sósat, ha olyanod van.

Splitben Jazz  egy igen kreatívan elnevezett helyre vitt bennünket, a  „Diocletian”-ba. Ez egy vendéglős kocsma, konkrétan Diocletianus palotájának a falában, óriási ablakokkal a spliti sétányra.

 

 

 

A szállást első szóra kivettük 60 euróért, de egyrészt nagyon tikkadtak voltunk és nagyon kellett a pozitív élmény, másrészt hatalmas területet uraltunk ennyi pénzért. Klíma nem volt, de a ház mindvégig kellemesen hűvös maradt és a konyhához egy hatalmas étkező tartozott, kanapéval, asztallal, székekkel. Nem használtuk. A terasz előtt ugyan stratégiai helyen bólogatott egy barackfa, de azért elég nagy szeleteket láttunk a tengerből. Annyit mindenképpen, hogy másra se vágyjak, mint mátrixos módra elrepülni a közepére és ott csobbani egy nagyon nagy, hűsítő fejest abba a nagy vízbe.

A víz sós. Ez mindig felháborít az elején, majd jön a margharita-effekt, hogy a sós tulajdonképpen jó dolog (furcsa módon a sós íz az új fogkérmünkben is működik. A neve Paradontax, Szeplős ínyére vettük, és elég hányós íze van az elején, de utána frankó. Mára már frankó.)

A víz olyan valószínűtlenül türkiz vagy nem tudom milyen kék, hogy azt nem lehet elmondani. A legjobb ötletünk és élményünk között van a Supetarba való kirándulás. Omisban sétáltunk éppen a kikötőnél, amikor belénkvillant, hogy hajókázni kellene egyet. Úgyis mindig a vitorlásokat bámuljuk, hogy kéne egy olyan élmény, mint a Nílus gyöngyében, amikor Michael Douglas végre megvette a vitorlását. Persze mindez csak addig érvényes, míg fel nem robbantják a hajót.

Hát ha annyira nem is volt veszettül romantikus, azért igen jónak, igen jó volt. Konkrétan magyarul kaptunk egy kis szóbeli előzetest, hogy mi is fog várni bennünket az út során. A foglaláskor Szeplős azért már bekérdezte, hogy az nem lehet-e, hogy Szegedről ismerik egymást a csávóval. De, lehetett. A világ nagyon-nagyon kicsinek bizonyul időről-időre.

Hálistennek annyira nem ismerte jól Szeplős a fiatalembert, hogy ez kedvezményhez, majd szívemben nehezményhez vezessen, hát maradtunk a „pöcsönként” 140 kunánál. A „pöcsönként” Jazztől jön és ez alatt egyes, bármilyen nemű emberi egyedeket ért, még ha nincs is pöcse, akkor is.

Ebben az árban volt egy teljes oda-vissza útnyi, időként fülrepesztően hangos, horvát, mulatós szinten körül mozgó popzene, valami fáin hal („Milyen hal ez?” „Tengeri.” Majd a mélypont: „Nincs is benne kukorica.”) fokhagymás, citromos, petrezselmes öntettel. Ebből volt repeta. Adtak még szörpöt, amit az utazóközönség nagy része első kortyra üdítőnek nézett, adtak a szörphöz vizet, és valami rohadtul karcos vörösbort. Azt Jazz megitta az ugyanazon  padon  utazó szláv családfővel.

Supetar (innen Szupersztár, ezt nem lehet másként mondani, ugyanez érvényes pl. Dugi Otokra, sajnálom, a nyaralás butít) nagyon helyes kis kikötő volt, a lényeget mégis a víz jelentette. A legtisztább víz volt, amit valaha láttam. Gond nélkül meg lehetett figyelni a kb. tíz-tizenöt méte mélyen lévő  fenék szikláit. Ellubickoltunk pár órát, és még a tajparaszt magyar jetskicsapat sem ronthatta el a kedvünk, akik doszt a strand végében nyomatták a nyomorult egy szem gépükkel. Elsőnek valami igazi magyar Picsa ment vele pár kört:

-Hallod, gyere máár ide, én biztos nem tudok odamenni vele! HÜLYE vagy??! Dobjáá máá egy kötelet!!

Visszafele kaptunk sirályokat is a kaja mellé, és hosszában brummogtunk a Brac sziget mentén, hát kötelező volt pár képet készíteni a hajó farából. Felmentem Szeplősért, hogy ez milyen fasza. Az, hogy ő ezek után nem akart lejönni velem, simán elvezetett a kötelező egyszeri banális, nyaralásos összeveszéshez.

Mindeközben volt egy csodálatosan szép, csupabarnaságos lány, az a típus, aki mindenhol a legszebb, de hogy ő legyen a legkülönlegesebb is, azért persze külön tesz. Pl. napozás a nem turistáknak szánt  területen, korláton ülés, meg minden olyan, mi őt kicsit leválasztja a tömegről, hogy annak még csak véletelenül se legyen része, akkor se, ha éppen véletlenül része.

Volt egy pasi is, akit kifigyeltem. Róla lesz is egy kép, holnap vagy ma be is teszem. (Azért a lányról nem mertem, még ott félreértették volna, értitek :P) A pasiról annyit kell tudni, hogy ő egy klasszikus Divatdiktátor volt. Betűről-betűre. Aki nem olvasta, annak kötelelező. :)

A pasit akkor szúrtam ki, amikor Szeplőssel kettesben koktéloztunk egy hintágyban az omisi strandon – mert volt ilyen is - onnatól ádáz vigyorral figyeltük minden mozdulatát.

 NA, itt van a kép! Tankönyvi eset, húú, de mennyire :D

                            

A balhé második este történt. Ekkor derült ki, hogy a 60 euróba mi minden fér bele:

 

-         Éjfél után egy egyre idegesebb háziasszony.

 

Az ideges háziasszony hajnali fél háromkor eszkalálódik őrült sárkánnyá, aki kérdés nélkül nyit be az apartman ajtaján és „Normale?! Normale?!” felkiáltások kiséretében okádja tüzét előszobától egészen a konyháig terjedő területen. Leküldte a férjét is, aki szintén kopogtatás nélkül nyitott be. Jazz ekkor már résen volt és fordított egyet a dolgon. Jelentékeny méretű mutatóujját és basszusba átmenő tenorját kinyitva támadott:

 

-         YOU!! 9 O’CLOCK IN THE MORNING. HADADA!! HADADA!!

 

A háziúr tökéletes döbbenetében, hogy itt ő lesz még a hunyó, amikor őt csak küldték, annyit se tudott mondani, hogy „Me?”, főleg, hogy a háziak közül, senki nem volt hajlandó megszólalni angolul.

Jazz tökételesen játszotta Tazt.

 

- A 60 eurós árban ugyanis benne foglaltatott a teljes család is, három generációt és minimum másodíziglenséget magába foglalóan.

A banzáj a kisgyerekekkel indult  reggel nem kilenckor, de hétkor, és csúcspontját a szieszta magányos, békés csendjébe oldott háziúr-szellenetben érte el.  Ezen mi általában kényszeresen röhögtünk.

Angolultudás azért passzívan ott lehetett, mert másnaptól kuss volt, míg ki nem léptünk a teraszra. Este megjött a „fiú” egy házirenddel és egy középfokú angol nyelvtudással. Nem ijedtünk meg, mert ketten együtt lényegesebben nagyobb izomtömeget képviseltünk, mint ő, még ha kopasz is volt, és háborús érdemrendet sem néztem ki belőle.

Megbeszéltük, hogy nem ok, mi tegnap éjjel lement. Neki nem ok, hogy hajnal háromig hangosak voltunk  (jelzem, zenét a nokiámról hallgattunk, és semmi mást nem tettünk, mint pókereztünk  valamint megittunk egy üveg sambucát Jazzel. A lányok aludtak. Egy belehányunk-féle bulitól borzasztóan messze voltunk.)

Nekünk nem volt ok, hogy benyitnak, és, hogy nem fér bele ennyi sem, ha már egyszer mi vagyunk a vendégek és fizettünk egy rakat pénzt a szállásért. Ő mindezt megértette, a baj annyi, hogy „raletive” hangosak voltunk, merthogy ez egy csendes környék. Hát a tavalyi robogós-bandás éjszakákhoz képest tényleg az volt. Ezek után éjfélig kártyázgattunk, illetve egyszer megpróbáltuk lenn a parton folytatni, de setét volt hozzá.

 

Én kaptam egy beachboyos fekete gumis nyakláncot fából „faragott” tengeri csillaggal, „Croatia” felirattal Szupersztárban, Szeplős kapott egy igaz nyaralós, szexi lenruhát Omisban, és még képeslapot is küldtünk haza.

Klasszikus turistás, néha nagyon jó sablonosnak lenni.

Ettünk grillezett tonhalat, fagyit, MINDENT megfogó fekete rizottót, és Szeplőssel átmentünk kisérletezőbe, rendeltünk fekete kagylót. Anyuja erre csak annyit mondott,hogy még  jó, hogy nem akartuk elkapni a hepatitist.

 

 

A napallergiánk is csak három nap után jött elő, azóta is apró pöttyös vagyok, de csak a direkt napozásról voltam hajlandó lemondani. Matracozni muszáj volt. Szeplős pedig NAGYON szeplős lett.

Amúgy dagadt disznó vagyok és egy jó kép nem készült rólam, de mindenki másról és minden másról nagyon sok.

Asszem ennyi. Csudajó volt, visszamennék, Szeplős is így van vele. Valami mininyaralás kell még idén, az nem lehet, hogy ennyi volt.

 

A multi máris kihozta a hisztist, booáá.