harminc

Geci szarokat főzök mostanában és/vagy kiderül, hogy kedvem sincs azt enni, amit éppen készítettem.

Nem tudom, hogy a felfokozott kényszerállapot miatt van ez, vagy csak arról van szó, hogy vagy kapkodva, vagy éppen nem túlságosan koncentrálva, vagy kurvára túl későn állok neki szétkapni a konyhát, de a lényeg az, hogy nem túl sok sikerélményem van tűzhely felett mostanában.

Porkajákat vagy "nem étel", "menzás", "hó végi" kategóriájú éhségelütőket nem vagyok hajlandó magamba venni, arra meg kibaszottul nincs pénzem, hogy minden nap egyek "valahol". Sört meg nem lehet állandóan inni.

Tegnap lasagne volt, mert Mandulának eszébe jutott, hogy ő azt akart volna legutóbb csinálni, amihez aztán akármilyen oknál fogva végül nem állt neki. Mondom, jó, majd én. Aztán közbejött, hogy porszívózni kellett, mert már nagyon vadnyugat stílusban nyomta az albérlet, majd rájöttem, hogy reggel beállítottam egy mosást, amit fel kellene dobni a szárítóra, boltba kellett menni a hozzávalókért, na meg eleve hat előtt nem sokkal értem haza. A végére még odacsaptunk plusz húsz perc összeveszéses feszültségleadást Mandulával, hogy akkor ki megy a másikhoz, miért, majd senki sehova és miért nem.

Aztán volt még háromnegyed óra akkor szarom én is le az egészet-epizód, amelynek elmúltával rájöttem, hogy ha nem csinálom meg, akkor két napig kaját kell vennem, amikor zéró lóvém van, ráadásul már megvettem a hozzávalókat. Szopás.

Közben kiderült, hogy a paradicsomos szósz sehogy nem lesz paradicsomos, mert semmiféle piros ízű cucc nincs otthon, nemhogy sűrített,vagy passzírozott/hámozott paradicsomos, amit elfelejtettem venni, hanem kibaszott ketchup is alig, és én ugyan belekúrtam vagy húsz deka koktélparadicsomot vérző szívvel, de minek.

Azt hiszem életemben először elmondhatom, hogy kurvára de kibaszottul semmi kedvem se főzni, se sütni, csak leülni, hátrabaszni magam végre a kanapén és szarni egy jó nagyot a kényszertúlélésre.

Hát így.

Az nektek amúgy megvolt, hogy Kínában két japán turistán erős radioaktivitást mértek?

Akárhogy is, ez valahol nagyon bizarr, hogy ők még a privátban, csak nekik megrendezett apokalipszis után is turistáskodnak.

Nagyon szépen kérek minden további ismeretlen embert, hogy amennyiben Samsung Galaxy S típusú telefonkészülékük van, ne ismerkedjenek meg velem. Ha akkora galaxisuk van, akkor van benne hely kikerülni engem, én ezt már nem bírom.

Hiszti van. Családomra kurvára jellemző módon a pénz miatt, mi más? Mindig a kurva pénz. Mondjuk onnan nézve, hogy kamaszkoromban hányszor küldött át anyám a hónapok vége fele a barátnőjéhez egy kis borítékért, mondjuk odáig nézve, hogy az elmúlt héten vagy hatezer forintból kihoztam a nyolcvanhárom kilós testem fenntartását, nem sok előrehaladásról tudok beszámolni.

És azt nézve, hogy volt ez már sokkal jobb, de egyébként is már réges-régen kétszer ennyit kellene keresnem egy másik cégnél, elmondhatjuk, hogy geci szarul viselem, hogy ennyire rettenetesen szopóágon vagyok- nem teljesen önhibámon kívül. Így talán érthető az a néma és szomorú döbbenet, amikor Szeplős a bringaelhozatalkor elém tett egy huszonháromezer forintos vízszámlát. A történetben egy faszomfütty főbérlő, egy gecikurva Díjbeszedő Holding Zrt. , egy kurvanyja Vízmű, valamint két béna, szembehunyós, nem félretevős albérlő szerepel. Pozitív főhős: zéró.

A fele az enyém, nyilván, még ha a februárt le is szedjük a végösszegből, és még nem ez a vége: az áprilisi kegyelemdöfés a március 15-ös határidejű a Twingora kiszabott súlyadó lesz.

Ehhez képest előttem Galaxy S-t pörgetni alávaló és kegyetlen dolog. Az eddigi ismerősökkel még valahogy elboldogulok, de több csillagrendszer-tulajdonost már nem szeretnék az életembe.

Vásárolni, fogyasztani, venni, költeni, próbálni, fizetni, kütyübuzulni, újszagot szippantani akarok!

Én nem vagyok ilyen együtt vonulós, öklöt sután a kézbe emelős, közösen zenélős, aláírásgyűjtőnél aláíró valaki, sőt tegnap este előtt fingom nem volt, hogy hol van egyáltalán a Tűzraktér, nem, hogy akár egyszer is lettem volna odabenn. Tegnap is csak azért mentem el, mert Mandulából szeménél fogva viszonylag könnyű keleti nőt faragni és ugye volt az a koncepció, hogy gésaként készítenek róla egy fotósorozatot. Mert a multi az ilyen hely, hogy van aki fotósnak tanul, van, aki amúgy profi sminkes, és csak azért nem csatlakozott a csapathoz gépészmérnök, mert az éppen nem kellett. A fotós pedig a tűzaktérben tanul(t) fotózni és tegnap este miért is ne lehetett volna még egy fokkal feljebb emelni művészi szinten értelmetlenebbé tenni az amúgy végtelenül és szerethetően  kimosolygnivalóan amatőr kiállítást, hogy egy halálra ítélt csigalépcsőház falára aggatják ki képeket?

Szóval én tegnap voltam először, és azt kell, hogy mondjam, hogy teljesen megértem a felsőbb szerveket, mert a Tűzraktér minden, amit nem akarnak látni, jópolgár ebből nem kér, nekem se tetszett. Érted, alkotóház. Érted, kommuna, teljesen egyértelmű. Csak rájuk kellett nézni, hogy ezek ilyen lumpen elemek, mert az hétszentség, hogy nem tisztességes munkából villantott mindenki tükörreflexes fényképezőt, amikor jól láthatóan még rendes ruhára sincs pénzük. Hát kérlek, turkálóból nem vennék olyat. Samponról, meg hajszárítóról nem is beszélve, mert borzalom hogy elfeküdte egynémelyik a haját. Neadjisten tiszta gubanc volt, az anyja biztos nem tanította meg, hogy a kócos hajat fésülni kell, mert a végén teljesen összeáll az egész. Na, hát ilyenek vannak ott, foltos, színes, kócos népség, aztán ráadásul jókedvűek, baszod alásan. Érted, ég a fejük fölött a ház, de ezek jókedvűek. Hát ez kérlek, gyanús. Nem magyar szokás.

És - mert ez még nem minden - a kiállításmegnyitón, ahol teljesen elítélendő és oda nem való módon házi süti és hozott bor is szerepet kapott, elkezdtek zenélni. Hát az sem való oda, meg time-juk se volt, arra már nem volt pénz a boltban. Csak úgy saját örömükre zenéltek. Na meg, ha már pénz: mibe kerül egy gitár, vagy egy hegedű, vagy egy fuvola? Mert az volt náluk, de bezzeg cipő nem volt a lábukon, pedig koszos volt a kanapé, amire felültek mezítláb. Koszos banda, ilyenek ezek.

Odalenn a belső udvaron pedig jól láthatóan romkocsma hangulat uralkodott. Kiírták, hogy kávézó, de ki hisz nekik, ugggyan már, kérlek? Romkocsma az, ezek rontják Budapest hírét a nagyvilágban.

És, amiből aztán végképp látszik, hogy mennyire nem tárgyalóképes elemek ezek, az a következő, és itt be is fejezem a történetet, nem kell az egyértelműt tovább ragozni: ugye az úgynevezett "alkotóház" "alkotói" ellen az volt az egyik érv, hogy hangosak - persze, hogy hangosak, el is hiszem, nem nevelte ezeket meg senki, egy-két atyai pofon, az kell ezeknek, egyből tudná mindegyik hol  helye -, erre mit szerveznek? Koncertet, ünnepséget, mikrofonba beszédet? Rendőrök kell, hogy vigyázzák őket, ezeknek ez a KULTÚRA?

Én megértem a intézményes szerveket, olyan ezek, mint azok a dán hippik Christianiában, átláttam én seperc alatt a szitán: ezek csak tiltott szereket akarnak füstölni, aztán amiket ott vizionálnak, azt nevezik művészetnek, nahiszen. Ezért tart itt ez az ország, az ilyenek miatt. Nem dolgoznak, nem öltöznek, ki tudja honnan szerzik a pénzt, szabotálják a rendszert.

Én egyetértek azzal jópolgárral, aki a rendőri biztosítást kiélvezve a fiával rugdosta bőrt a végre üres utcán, de közben még nagyon helyesen odadünnyögte az éppen mikrofonba beszélőnek válaszul:

- Tűzraktér, mi? Gyújtsuk fel!

Tegnap elhoztam a bringámat a nagyon nyugodt tizenegy kerből a kibaszottul nem nyugodt Belvárosba. És már valószínűleg kilencmillió helyen megírták, hogy mennyire nem biciklikompatibilis a Körút, de egyrészt leszarom, másrészt én most tekertem először arrafelé - és garantálhatom, hogy Belvárosból Óbudára való kimenekítésen kívül utoljára -, most éreztem a saját bőrömön, most kaptam sokkot

Van az a kurvára szűk két sáv, amihez a magyar autós ijesztően nincs hozzászokva. A nyári tizenhat napos körút alatt részemről bőven tapasztaltam és gyakoroltam a csíkon belül maradást a spórolósan mért aszfalton, de a pesti végtelenséghez szokott autósok néha durván nem tudnak mit kezdeni a Körút katlanjával. Ott lógnak át, rántják át a kormányt a másik sávba, ahol csak tudják, ahol csak megijednek egymástól, a parkoló autóktól, a combinótól. Ha az úton hajtottam, semmi mást nem éreztem, minthogy szorítanak, szorítanak lefele, kifele, míg egy éppen leparkolt pöcs ki nem vágja elém a kocsiajtót.

A járda sem jobb. Eleve ott volt az Üllői úti kereszteződés meg a Blaha, ahol vagy leviszem az aluljáróba a vasat, vagy megküzdök az út szélén a jobbra kanyarodó tömeggel, vagy, ahogy kell, behúzódok középre az autók közé, hogy egyenesen tudjak én is indulni. (Lófaszt.)
A körúti járdák néha elég szélesek, de szélesen járnak ott a környezetükre még egy kicsit sem figyelő, nyeregből ilyenkor kifejezetten ostobának látott kétlábúak, néha meg szűkek, és ilyenkor még inkább elfoglalják az egész csíkot a környezetükre még egy kicsit sem figyelő, nyeregből ilyenkor kifejezetten ostobának látott kétlábúak.

Dehogy, nem fogok igazságot tenni, vagy kiállni valamelyik oldal mellett, nem fogom elvárni, hogy akár csak kicsit jobban felmérjék a jobbra-balra-előre-hátrát az emberek, ahogy én igyekszem általában, mert én ilyen vagyok, tudom milyen lenni a másik oldalon, legyen az autós, kétkerekes, vagy gyalogszeres. Nem. Egyszerűen csak megfigyeltem, hogy bemenni oda, az egy kibaszott idegőrlés. Nem fogom megkérdőjelezni, hogy minek teker odabenn bárki is, mert tökmindegy, hogy van-e értelme a bringának a Belvárosban, hiszen ha a helyük nincs is, joguk van. Csak megfigyeltem magam, ahogy lassan, de biztosan befeszülök, ijedezem, koponyámban megjelenik a gőz, aztán, ahogy érkezik a túlnyomás is. Ez odabenn, kétkeréken, manuálhajtással egy kibaszott harc. Semmi élvezet nincs benne, ahhoz valami nagyon radikális változás kellene.