Na ennek a filmnek van a legerősebb felütése, amit évek óta láttam. Majdnem olyan jó, mint az Art of Travel esküvői jelenete (alul spoilerveszély, inkább nézd meg a filmet, ha van kedved, és nem láttad, szerintem igen jó.)
és majdnem olyan jó, mint a Belső ember első öt mondata, (de azért az bestofever.)
Pedig itt csak három mondatot látunk az első pár kockában, se kép, se hang, se semmi.
A filmet amúgy még a negyedéig sem tudtam eddig megnézni, írnom kellett, ha már éppen lehetett.
Látom magam előtt, hogy folyik a padlóra a több tonnányi izzadság a stábban, hogy "guys, megnyertük a béke Nobel-díjat, át kell venni, nincs mese, mit a fészkes fenét mondjunk? Nem hívhatjuk haza a fiainkat, csak mert a norvégok.. mi? mivan? ja, a svédek... na mert a svédek becsavartak egyet!
Jó messziről indítok, és megint valami megrázó következtetésre jutok a végén, de ez egy ilyen meló: nemrég láttam a Travelön egy műsort, ahol New Yorkot próbálták egy kicsit másképpen bemutatni, mint ahogy annak alapból nekilátna az ember. Van egy sziget arrafele, ahol a homoszexuálisok teljesen zavartalanul együtt lehetnek, létezhetnek, élhetnek.
Fire Island: gondolom csupán ezért került be egyáltalán az ismertetőbe, de nekem nem ezért maradt meg. A műsorvezető, amikor leült a teljesen nyugodt (igen, először homokost írtam, de nem akarom félrevinni a "sztorit" akaratlan és szar szóviccekkel) tengerpartra, valami ilyesmit mondott: ki gondolná, hogy kb. egy órányira New Yorktól, a világ egyik legnagyobb, de leghíresebb metropoliszától, ilyen nyugalmat talál az ember?
Csak egy óra New Yorktól.
Egy óra. Az semmi.
Engem mindig elbűvöltek ezek a határvonalak, hogy alig teszel pár lépést, és máris, mintha egy teljesen másik világba érkeztél volna. Többek közt ezért vagyok rákattanva annyira a budai hegyekre. De a "budai hegyeknél" sokkal szűkebb metszetet véve is igaz a város-hegy ellentéte, az a vonal méterre pontosan meghúzható.
Ma reggel ki kellett ugranom a szabadságomból, hogy beszerezzek egy-két dolgot a Belvárosban és, hogy elintézzek egy elmaradt ügyet a multinál. 10-10 perc, nem nagy ügy egyik sem. Csakhogy ordenáré nagy dugó alakult ki visszafele, az Árpád-híd irányában, és ilyenkor én nem maradok meg a buszon, megőrülök a totyogástól, a bele-belefékezésektől. Leszálltam és elkezdtem sétálni, ráérek úgy is. Ám a káosz még a Frankel Leóra és a Bécsi útra is bőven átkúszott, szóval gondoltam egyet és még eggyel beljebb-feljebb folytattam az utam..
...és akkor PÁFF, szinte nyakon vág a csend. A viszonylagos csend persze, az Ürömi, a Montevideó, a Kecske utca szinte nem is Rózsadomb, hiszen domboldal feléig sem nyújtóznak, néhány autó is erre szökik a dugó elől, de azért ÓRIÁSI különbség. És csak egy utcával feljebb kell menni. Mintha csak kilépnél egy koszos kabátból, otthagyod, lerázod magadról és továbblépsz.
Otthagyod az egész fejfájos, hétköznapian pörgős, stresszes őrületet, és ehhez nem kell többet tenned, mint sétálni néhány métert oldalirányban, kinyitod, majd becsukod az ajtót mögötted. Ennyi.
Ezért vagyok odáig a budai hegyekért, ezért vannak odáig értük több százezren, nem én jöttem rá egyedül, mi az az igazi luxus, amit a hegyek ígérnek: élheted mind a két életet, pusztán kedvtelésből, vagy szükségszerűségből, mindegy, de élheted mind a két életet. Ha át akarsz lépni a másikba, csak pár lépést kell megtenned. Szó nincs arról, hogy választanod kellene, hogy egy végső döntést kellene hoznod. Mert a legtöbben azt hiszik, hogy csipőből meglépnék, de igazából sokkal jobban fogva tart az, amitől szabadulni igyekeznénk, mint hinnénk. Érzelmileg, bassza meg, érzelmileg, de odáig el sem jutunk, hogy ezt felismerjük, mert az csak a következő lépcső lenne. Az anyagi kérdést elég sokáig rágjuk, ahhoz, hogy odáig el se jussunk jó ideig. Vagy éppen soha. Embere válogattja.
Hétvégén Anya felhozta Ábit a FŐvárosba. Ábi csak egyszer volt itt, hogy lásson metrót, villamost, trolit, meg a többi lenyűgöző dolgot, amit Budapest egy vidéki ötévesnek nyújtani tud. A kirándulás akkora siker volt, hogy a Mama úgy döntött, hogy a Mikulásvonat, ami egy igazi gőzös, bizonyára érdekelné Ábit, és ez így is volt. Arra viszont, hogy a MÁV Nosztalgia Kft. olyan igazi MÁVos és nosztalgikus módra annyi jegyet ad el (min. 4000 Ft: egy darab gyerek és a szükségszerű egy darab felnőtt), amennyit csak tud, és nem annyit, ahány hely van, vagy amennyit - egyefene - még jóérzéssel bevállal, nem gondolt. A Mama többször is megingott kissé a levegőhiánnyal együtt járó kisebb rosszullétek és a több óra állás miatt, de legalább tényleg nosztaliázhatott a régi jó, "dugig van a vonat, a gyerek üljön le a karfára, ha a hölgy megengedi, a nagyot meg vidd ki, ráülhet a csomagra!",
MÁVos, tömegközlekedeséses érzésre.
Ábi Mikuláscsomagját és az előre megváltott jegyeket a Népligetben adtam át, amikor megérkeztek. A busz késett, anyám "tiszta ideg" volt, de legalább nekem volt bő félórám egy jót várakozni.
Olyan volt, mint a zsarumeló kicsiben: a zsaru mindig csak a rosszabb oldalt látja a valóságból. Az a fél óra ott, újra a Népligetben, engem kompletten meggyőzött arról, hogy mi (Magyarország) még mindig bőven a balkánon vagyunk, egy centire sem csúsztunk nyugatabbra '89 óta.
Ott van ez a viszonylag új és modern és jó és szép buszállomás a népnek. Nem tudom, hogy az-e, de olyannak hat. Emlékszem arra, amikor még nem volt, bár ez nem egy mérvadó dolog, mindegy. Ott ültem a forgalmi iroda bejárata mellett és csak néztem az ajtón azt a hegesztés utáni kurva nagy feket foltot. Gondolom, volt valami baj az ajtópánntal, hát meghegesztették, azt annyi. Varrat, elszineződés, kit érdekel, jó az így, ilyen iparosan, működik, funkciónális, na.
Mi lesz akkor, ha valóban elkezd amortizálódni a faszba az egész állomás?
"The new Népliget station"
A népek az épületben melegedtek, vártak, cipelték, vagy éppen maguk mellé pakolták az eredetien kínai hamisítvány utazótáskájukat, bőröndjüket, a két bolttal arrébb lévő kínainál vásárolt kabátjukban üldögéltek, vagy éppen a családi életüket élték mindenféle szociális érzékenység nélkül. Lehet, hogy nem egy jó félórát kaptam el, de jártam én naponta a Népligetben, ha vegyesebb is a kép, akkor sem toltam el olyan nagyon a hangsúlyokat.
És az én vidéki családom is a Népligetbe érkezett meg, Anya is piaci kabátban volt, a keresztfiam meg jött vonatokat nézni, mert alig látott még olyat. Feljöttek. Mindez csak ténymegállapítás. Semmi sopánkodás. Komolyan.
Pár napja elmentünk Szeplőssel karácsonyi vásározni. A Liszt Ferenc térin gyorsan túljutottunk, mert ott nem volt, idén csak a Jókaira jutott a bódékból. Ott viszont megejtettük a kötelező pálinkát (nekem), és forraltbort (Szeplősnek és nekem). Elsétáltunk az Andrássyn a Deák irányába, megbeszéltük, hogy én még nem voltam a Gödörben, Szeplős meg nem büszke rá, hogy éppen ott igen, mert amikor ott volt utoljára, akkor az még a MÚLTjában történt. (Tiszta vadnyugat az egész világ, mindenkinek van MÚLTJA, meg sztorija.) A Vörösmarty téren túl sokan voltak, hát felültünk a villamosra, ami csak a Parlamentig vitt, mert a Téház előtt most a Meseváros nevű attrakciót nyomják. Azért ebben van egy nem is olyan nagyon bújtatott irónia, valljuk be. Lehetne pár labdát erre lecsapkodni, de hagyjuk.
A gondolat ott ért meg bennem, akkor kötöttem vissza az egészet a népligetbeli benyomásokhoz, amikor a Ballasi Bálint utcában betértünk a Culinarisba marcipánt venni (Szeplős süteményes akcióra készült), majd nem túl jó taktikai érzékkel szóba hozta, hogy egyszer bizony elvitték a Biarritzba, és láttunk egy galéria ablakai mögötti, igazi kirakatba tett aukciót, modellszerűen szép, hangosbemondós, aukcióvezető csajjal, licitálással, füzettel, mindennel.
Az ország legnagyobb része nem jár a Culinarisba (egyébként egészen jó áron lehet nem egészen hétköznapi dolgokhoz hozzájutni, csak az első látogatás szar, olyan ez, mint amikor a szégyenlős tini nem mer bemenni a drága butikba), nem is hallott róla.
Viszont nem hinném, hogy a közeljövőben rávenném magam, hogy egy Biarritz típusú és árfekvésű helyre elvigyem a barátnőmet, és azt sem gondolom, hogy valaha is műtárgyakra fogok licitálni egy aukción.
Anya pedig éppen akkor otthon volt, biztos tévét nézett egy fényévnyi messzeségben lévő lakótelepi szobában.
A határ én magam vagyok.
ami éppen most fut. Téligumi projekt meg hétvégi wellnes némi végtelen lustasággal.
Undorító.
Ha már tegnap - kicsit korán, de határozottan - belekezdtem a karácsonyozásba, akkor a Tannenbaum témája mellett már nem tudok csak úgy elmenni.. Én úgy képzelem, illetve úgy láttam, hogy a favásárlásnak összesen két formája létezik a világon, a női és a férfi. Illetve a férfi nem vásárol, hanem BESZEREZ. Ez egy fontos dolog.
Ha a nők mennek el vásárolni, azt ahhoz tudom hasonlítani , mintha egyszerre mennének a henteshez vagy halashoz és vennének autót. A fa kiválasztása szigorúan esztétikai alapon megy, a praktikussági szempontokat genetikalilag ignorálják, a kereskedő pedig egy vastagabb kezitcsókolommal, portékadicsérettel és -legyilkolással, -kötözéssel kiszolgálja a hölgyeket. Klasszikus win-win szituáció (thja, miket tanultam régebben! 1.).
Mintegy tízévnyi kutatás után kijelenthetem, hogy csakis e jelenség miatt alakulhattak ki a magyar nyelv oly szépen cizellált káromkodásai (Székely fafaragó mesterek lakótelepi migrációja, NEW JERSEY; NEW JERSEY BTK Szociológiai Int, 2003)
Az, hogy a fa/a kereskedő/aki kitalálta a karácsonyfát román kurva anyjába mi minden fér bele, és, hogy milyen fondorlatos és meghökkentő módon lehetne őt kínozni és megölni (leginkább villámmal) az csak az alap, innen indulunk.
Tehát a nők: a fenyő legyen szép, sűrű, egyenes és szigorúan magasabb, mint a nappali. Ha ezeket a kritériumokat nézem, én személy szerint mindig csodálkozom azon, hogy a génmanipulációs iparág még nem csapott le a fenyőtémára, főleg, mióta tudjuk, hogy a fenyő nem fa, hanem - a pontos terminológia természetesen nem jut eszembe - valami konyhakerti haszonnövény. Szóval a lényeg az, hogy ha nem lenne karácsony, ezek a fenyőfák sem jöttek volna létre.
Az, hogy a fenyő milyen típusú legyen, azt az éppen aktuális péntárca-helyzet diktálja. Idén a luc lesz a menő, ez biztos, és rendkívül sokan fogják utálni azon keveseket, akik megveszik az Auchan előtt, az árus hátsó sorából a 2 méter húsz centis norvég erőcsatárt, míg nekik be kell érni egy hóka belföldi centerrel.
A feleségek, családanyák, idősebb leánytesvérek ilyenkor mentálisan összezárnak és beindul a tömeges kognitív disszonancia (thja, miket tanultam régebben! 2.):
A LUCFENYŐNEK VAN ILLATA!
ÚÚÚGYIS KIDOBJUK SZILVESZTER UTÁN!
TAVALY IS HULLOTT AZ EZÜST, ÉS AMIKOR CSILLÁÉKNÁL VOLTUK VENDÉGSÉGBE', TELE VOLT A ZOKNIM TŰLEVÉLLEL, PEDIG ŐK MINDIG NORVÉGOT VESZNEK!
Így nemesül át a lucfenyő egyenesen kívánt és megszerzendő tárggyá, és a délelőtt végén ki-ki elégedetten viszi haza vagy a státuszszimbolúmot az Opel Merivától BMW X5-ig terjedő skála valamelyik gépjárművének tetején, vagy a karácsonyillatot gyalog, a piacon vett Thinsulate kesztyűben mert abból legalább ki lehet mosni a gyantát, a bőrt meg nem lehet megmenteni.
A székely fafaragó mesterek ekkor már - mintegy telepatikusan - érzik, hogy mi vár rájuk, lemondóan sóhajtanak egyet-kettőt (ha a Tannenbaum már kint zöldell az erkélyen, és egy hete nem tud miatta odakint cigizni, akkor csak családi nyomásra mozdul meg a kanapéról, különben felőle meg lehetne spórólni azt a két hetet, és úgy , ahogy van, rögtön le lehetne hajítani a kórót a ház elé), majd lemennek pincébe/kerépártárolóba előkotorni a tíz éven nem használt szánkó mögül a saját kézzel hegesztett karácsonyfa-tartót.
A mesteremberek mint minden évben idén is rájönnek, hogy megint nem hozták haza a cégtől/kertből a fafűrészt, ezért papírral körbetekert fémfűrészlappal lesznek kénytelenek dolgozni a még a külön-hegesztett tartónál is kötelezően háromszor vastagabb fenyőfavégen. Mintegy harminc perccel később, már pólóban, előszedik a három éve a Topshopban vásárolt recés szélű szuperéles japán konyhakést, mert azt a három görcsöt a jóisten vérveres faszáért sem viszi le a fűrész a fagyott(!!) fáról.
Egy ideig szorgos kezek munkájától és igen kreativ gondolatok megfogalmazásától zeng a lépcsőház (haaarzs-haaaarzs-ha-harzs-hogy-azt-a-gitáár-nyaaakadat-vágná-kettéé-a-gecifaszú-jó-kurva-édesanyáddal-eggyütt-haaarzs-HAAAAARZS-HAAAAAAARZS), majd újabb harminc perccel később zaj kissé alábbhagy és imitt-amott zavart közeledésnek lehetünk szemtanúi, úgy mint:
-Géza bácsi, van normális fűrészed?
Géza bácsinak van, de annál többet is kap tőle a bajba jutott mester, ugyanis Géza bá tippként javasolja a hőpisztoly, komolyabb esetekben a kis STIHL MS 210 C-BE láncfűrész bevetését.
A fenyőfából lassan karácsonyfa lesz, de munkának még messze nincs vége. A karácsonyfát reprezentálni kell és a Család a legrosszabb meós a világon, szigorúbb, mint a kínai büntető törvénykönyv. Nincs annál rosszabb érzés egy fafaragónak, amikor a Család, mint egyetlen hatalmas összevont szemöldök, mérhetetlenül vádló tekintettel mondja ki az ítéletet:
-FERDE!
A fafaragó próbálkozik, hogy "de, nem", meg némi suta fafordítgatást is bemutat, de a fafaragó sosem volt jó marketingből, esélye sincs eladni a produktumot.
-TELJESEN FERDE NEM LÁTOD?! HA MEG ÍGY FORDÍTOD, AKKOR ITT HATALMAS LYUK VAN BENNE, EZ ÍGY NEM JÓ!
A fafaragó újra farag, átfordítja a talpat, most már nem bízza a véletlenre, addíg feszíti, tekeri a finomhangoló csavarokat, míg az a kurva fa úgy meg nem áll, mint Mariban a gyerek.
A díszítés már nem az ő feladata, de ekkor jön el a mindennél édesebb bosszú ideje. Az égők ugyanis boritékolhatóan nem működnek, és ilyenkor minden belefásult, gyerekgyűlölő tanári gonoszságnál rosszindulatubban oktatja ki a Családját Vérét Szívókat a soros kapcsolás mibenlétéről és működési elvéről.
Ha a férfi gondoskodik a fenyőfáról, akkor vagy az van, hogy klasszikus CsaládFŐről beszélünk, vagy papucslázadóval van dolgunk.
A lényeg az, hogy - mint írtam - a fenyőfa ilyenkor nem klasszikus eladó-vevői kapcsolat után kerül be a nappaliba/előtérbe, hanem BESZERZÉS útján. Ez tényleg nagyon fontos, mert így a férfi ügyessége, férfiassága bizonyítódik be újra és újra. A papucslázadó csak időnként bizonyít, célja és indoka erre számos és különféle lehet, talán csak egyszerűen extrém módón felhúzta magát a tavalyi fán, és vele idén nem baszik ki senki, de az biztos, hogy nem erdész, és nem mezőgazdaságban dolgozik. Így a fenyőfát bartellal tudja beszerezni valami gazdaságból, ha viszont VALÓBAN bizonyítani akar, akkor maga megy érte a kert hátuljába, ahol, okos ember lévén, 1985 óta neveli a vagy teljes en kopasz, vagy tujaméretű fenyőfáit.
A Családfő már lehet erdész, vagy mezőgazdasági dolgozó (is). Ez esetben igazi überheteró módjára kisuhintja a fát az erdőből. Ha a Családfő egyben családfenntartó, akkor csak szól Istvánéknak, hogy hozzanak fát a feleségének.
A lusta és/vagy lelkiismeretes/elvekkel rendelkező erdész nem hoz fenyőfát, hoz viszont fagyöngyöt és lesz egy nagyon kis pofás, kulturált karácsony, otthonosan és elviselhetően minimalista díszítéssel.