Szólok, ez nem lesz egy korrekt poszt.

Tegnap az utolsó utáni pillanatban ugrottam le a villamosról - bennem az volt, hogy még van vagy hat megálló mire a 4-es átér a Fehérvári útra.
 
Nem tudom, hogy mi van vele, nem jött sms, nem találkoztunk a cégnél sem. A két nap eseménydömpingjében csak tegnap este jöttem rá, hogy nem is gondoltam rá. Beszéltem róla, elmeséltem másoknak, hogy mi történt, hogy éltünk, említettem pillanatokat, momentumokat, megrajzoltam másoknak a magánéletem ívét, de gondolni nem gondoltam rá.

Azt hiszem az a nagyon túlfejlett védelmi rendszerem lezárta előlem a területet. Olyan igazi pszichopata módjára semmit nem érzek, semmit az ég világon. A maradék rész az...az jól érzi magát. Most azért az durva lenne, ha boldogat írnék. De mindenképpen megkönnyebbült vagyok, várom azt, ami még csak jönni fog.

Van egyfajta gátlástalan szabadságérzet abban, ha a kocsidból öltözködsz, ha nem rejtőzködsz a saját gépeden és ha nincs internet alattad minden pillanatban, ha albérleteket nézel saját magadnak, ha magadat készülsz éppen csődbe vinni, ha magadnak osztod be a pénzt és ha minden nap valami szutyok kaját eszel, mert konyhát sem láttál napok óta. Mondom ezt két-három nap elteltével.. Ez a két napnyi őszinteség hype-ja, és persze az csak szánandó lehet, hogy ehhez az kell, hogy egyedül legyek, de ez most így van.

Az első éjszaka rémülete után valahogy nem kínoz már az ideiglenesség, mert az idő és létfenntartás kényszertő ereje valahogy, akárhogy, de alakítani kezdte a dolgokat. Lassan felismerhető és visszaköszönő minták bukkannak fel már rögtön az első 48 óra után - az állandóság nyomai az ideiglenességben.

Nincs jó reggelt fingás ébredés után, nincs senseo kávé, nincs kényelem, nincs együttélés,  nincs ott a női kéz  mindent megkönnyítő nyoma minden pillanaton, viszont minden nap mész valahova és ha megiszol egy doboz sört a lakótársad csak annyit kérdez, hogy rövidet kérsz hozzá? Mindez persze nem marad így, mindez el fog tűnni, de egyetlen egy dolog megmarad ebből a minden közötti állapotból: a végtelen variációk lehetősége, amelyeket én, egyedül csakis én rendezhetek kedvemre. Ha elbaszom, az is az enyém lesz. De ha minden igaz, akkor az, ami lesz, az nagyjából olyan lesz, mint behunyt szemmel a tavaszi nap felé tartani az arcom, miközben azt kívánom, hogy csak maradjon minden így, csak maradjon minden pontosan ugyanígy.