Még tegnap is elég komolyan állították, hogy nem lesz, maximum utalnak, hogy hétfőn megérkezzen, amire szerintem többen meglehetősen komolyan fontolgatták, hogy kurva gyorsan átmennek az emkábéhez, mert bezzeg "az a fasz" még a hétvégén is megkapja a fizut, míg mindenki más a kanapé sarkát rágja hétfőig. Aztán mégiscsak megjött, aminek jelen pillanatban azért nem örülök, mert valaki biztos tudta, hogy lesz, aki nem szólt, hagyta és élvezte a pánikot. És itt kábé helyben is vagyunk: az egész banda hónapról-hónapra él, és bármennyire ódzkodok igazat adni annak a kényelmes menedzser-felfogásnak, hogy a fizetésemelés csak sokadrangú motivációs eszköz, mert sokkal gyorsabban hozzászokik az ember, mint amennyit cserébe ki lehet hajtani belőle, de mégiscsak van benne valami, mert ugyan bérek terén nívó alatt vagyunk a multiszegmensben, de biztosra veszem, hogy azért van bőven szórás, és mégis: mindenki elkölti az utolsó fillérig a keveset és a többet is, ugyanúgy. És lehet ugyan egy-két kivétel, de senkin nem látom, senkiről nem tudom, hogy félretenne akár a jövőre, akár konkrétan valamire.

Ez ilyen zsebben turkálós sztori, tudom, állítólag magyar szokás, mert civilizált ember lóvéról nem beszél, sőt, mi is egyre kevesebbet, de valahogy nem állom meg, hogy körbe ne nézzek rajtuk, és meg ne kérdezzem gondolatban, hogy emberek, mi a fasz lesz veletek? Velünk.

Nyilván senki nem fog innen nyugdíjba menni, de mi lesz? Próbálkozom, de nem látom, hogy hol lesztek 56-60-63 évesen, mire és ki fog benneteket alkalmazni? És nem aggódtok. Nem gondolkodtok ezen. Éltek, szerettek, költötök, és messze kikerülitek a kérdést,  hogy mi lesz holnap. Ma megjött a pénz.

Így teszek én is. Otthon az asztalon hever a kockás jegyzetfüzet, első lapján ott piroslik felgyűlt lista, fejemben további kívánságok rajzanak, hogy ez is és az is kéne a Jelen jólétjéhez még, közben érzem, hogy de jó lenne valamennyit megtartani, azt még jobban, hogy ez mennyire nehéz.

A Jövő, az egy nehéz dolog. Igazából megértem őket.